Németh Péter: Köszönöm, hogy elfogadtad a meghívást, a felkérésemet. 1981-től a Balatoni Múzeum történésze voltál, aztán politikai szerepet is vállaltál Keszthelyen. Ezekről szeretnélek kérdezni. Először azonban arról, honnan érkeztél Keszthelyre. Hogyan kerültél a Balatoni Múzeumba, miért pont a Balatoni Múzeumot választottad annak idején?
Tar Ferenc: Talán azzal kezdeném, hogy én Miskolcon születtem, és az apai ág egy gömöri kisnemesi, úgy mondanánk, hogy armális nemes volt, tehát van az apai ágon egy címer is, de nagyon szegények voltak. Aggtelek környékéről származik az édesapám, az édesanyám meg Borsodból, manapság mind a kettő Borsod-Abaúj-Zemplén.
Édesanyám egy kulák családból jött. Érdekes történet, hogy 1950 körül, amikor az államosítások voltak, a nagyapámat is „megkérték”, hogy adja be a közösbe a földet, ő ezt nem akarta, elvitték a börtönbe, és mire kijött a börtönből, nem volt se földje, se háza.
Az édesapám pedagógus volt, Sárospatakon járt iskolába, tanítóképzőbe, édesanyám könyvelő volt. Édesapám aránylag hamar meghalt, 1973-ban, és a húgomat meg engem az édesanyám nevelt, akkor én már gimnazista voltam. Előfelvételis katonaként egy évet eltöltöttem Hódmezővásárhelyen, utána pedig Debrecenbe jártam történelem-földrajz szakra 5 évet.
1980-ban fejeztem be az egyetemet és 1 évig tanítottam Kazincbarcikán, egy szakmunkásképző szakközépiskolában. Nem azt mondom, hogy nem szerettem tanítani, de úgy gondoltam, hogy ez egy kicsit kevés. Szerveztem egy történelem szakkört, ami ebben az iskolában, ahol a gyerekek vegyésznek, autószerelőnek, lakatosnak stb. tanultak, még soha nem volt. Kérdeztem a gyerekeket, hogy mit szeretnének csinálni, ez 1980-ban volt, mondták, hogy politizálni. Ez már önmagában, így utólag visszagondolva, furcsa volt meg vékony jég, de volt ilyen, hogy politizálás, tényleg. Elvittem a gyerekeket kirándulni Erdélybe, pontosabban csak a Partiumba. Elmentünk Nagyváradra meg Csucsára, az Ady Múzeumot néztük meg.
Egy találkozásból a Balatoni Múzeum muzeológusa
Az erdélyi kirándulásból hazafelé megálltunk Debrecenben, megmutattam a diákoknak a belvárost, kimentünk az egyetemre is, nagyon tetszett nekik is. Az egyetem folyosóján találkoztam egykori tanárommal, Veliky Jánossal, ő ajánlotta a Balatoni Múzeumot Keszthelyen. Azt mondta, hogy ha ez nekem tetszik és megfelel, nem ajánlja másnak.
Lejöttem Keszthelyre, hát a múzeum az romos volt akkor, éppen felújítás alatt állt, nem volt valami szívderítő látvány. Viszont az elég hamar kiderült, hogy Kazincbarcika és Keszthely között van némi különbség. Ez nagyon tetszett. Azt hiszem, hogy Müller Róbert igazgató úr éppen ásatáson volt, tehát Petánovics Katalinnal találkoztam, és nagyon jó benyomást tett rám. Summa summarum, így kerültem Keszthelyre 1981-ben.
Ahogy említettem, akkor felújítás alatt állt a múzeum, és be kell hogy valljam, elég sanyarú körülmények között laktam. Az irodámban volt egy íróasztal, egy szék, egy kanapé, azon aludtam, mögöttem a könyvespolc és egy csap. Az irodámban aludtam. Reggel 7 órakor bekopogott a takarítónő, arra felkeltem, megmosakodtam, bepakoltam az ágyneműt és munkára, harcra kész voltam. Nem volt valami szuper, legalábbis ez a része a dolognak.
Németh Péter: Ezek valóban mostoha körülmények. Mi volt az első munkád itt a múzeumban, mivel kezdtél, milyen feladatot kaptál?
Tar Ferenc: Történészként kerültem ide, de érdekes módon az első kiállítás, amit rendeznem kellett, 1982-ben volt a keszthelyi születésű földrajztudósról, Bulla Béláról. Mivel történelem-földrajz szakos vagyok, így én kaptam meg ezt a feladatot, hogy csináljak egy kiállítást Bulla Béláról. Egy konferenciát is rendeztünk, az ELTÉ-ről sokan lejöttek tanárok, professzorok, többek között a most Keszthelyre ideköltözött Gábris Gyula professzor úr, akkor persze még nem volt professzor. A Bulla Béla-kiállítás volt az első, és aztán a tárlat kapcsán a Földrajzi Közleményekben írtam is egy rövid tanulmányt magáról a kiállításról, illetve Bulla Béláról, tehát ez volt az első munkám.
Bulla Béla emlékkiállítás a Balatoni Múzeumban; első sorban: Székely András, Tar Ferenc, Müller Róbert, Müller Róbert mögött áll: Gábris Gyula.
Forrás: Balatoni Múzeum, ltsz.: 15445
Németh Péter: Szerencsére Bulla Béla neve nem ment feledésbe itt Keszthelyen, hiszen az elmúlt évben mi is rendeztünk kiállítást, és Gábris professzor úr nagyon sokat segített ebben. Újságcikk is szól arról, hogy kétkezi munkát végeztél itt a múzeumban a többi muzeológussal együtt.
Tar Ferenc: Akkor a múzeum felújítás alatt állt, nem igazi muzeológus munka volt, manapság úgy mondanánk, hogy közösségépítő volt ez a tevékenység, tehát építettük a múzeumot. Sose felejtem el, hogy a nagyteremben és más, különböző termekben is rengeteg munka volt, takarítani kellett, aztán az egyik teremből átpakolni a másikba, amikor az befejeződött.
Azt kell hogy mondjam, hogy nagyon jó közösség volt. Egyrészt Müller Róbert, az igazgató, egy nagyon kreatív ember volt, Petánovics Katalin, a néprajzos nagyon segítőkész volt, számomra különösen a legelején nagyon sokat segített és sokat jelentett. Itt volt Gyulai Ferenc, a természettudományos muzeológus, vele igazából hamar baráti kapcsolatba kerültem. A restaurátorok közül Őszy Béla, aztán Simon Edit, és itt volt persze Kőhalmi Béla is, aki iszonyú nagy lokálpatrióta volt; amit ő nem tudott a városról, azt biztos senki más sem tudta. Molnár Adél, a könyvtáros volt még szintén nagyon segítőkész, a régész kolléganők, Bilkei Irén, majd Virág Zsuzsanna, úgyhogy egy jó közösség alakult ki.
Köpenyben voltunk, ami néhány óra alatt iszonyú koszos lett, mert szállt a por. Igazából ez mindenki számára kétkezi munka volt.
Németh Péter: Az épületfelújítással párhuzamosan zajlott az új Balaton-történeti állandó kiállítás építése is. Ebben is fontos szerep jutott neked.
Tar Ferenc: 1986-ra készült el az új állandó kiállítás, az szintén egy emberpróbáló munka volt. Azt se felejtem el soha, hogy az utolsó napokon iszonyú sok munka volt. Reggel 11-kor nyílt a kiállítás, és dolgoztunk egész éjszaka is, és hajnali 5-6 óra felé volt olyan, hogy egy-egy ember aludt a kiállítás bizonyos részein, a szőnyegen. 8 óra felé mindenkit felébresztettünk, mindenki hazament, lezuhanyozott és akkor visszajöttünk 11 órára a kiállításra. Tehát ha úgy tetszik, ez egy ilyen őskorszak volt.
Leginkább a Balaton, Keszthely és egy kicsit Hévíz története, meg a hajózástörténet tartozott hozzám, a mostani kiállításban is nyilván ezek benne vannak, csak ehhez már nincs közöm.
Németh Péter: Az állandó kiállításon és a nagy múzeumfelújításon kívül aztán jöttek időszaki kiállítások is. Mi az, amire szívesen emlékszel, ami a nevedhez köthető?
Fischer György szobrászművész és Németh Klára iparművész kiállításának megnyitója a GKMK kiállítótermében. Megnyitotta: Tar Ferenc történész.
Forrás: Balatoni Múzeum, ltsz.: 41219.17.
Tar Ferenc: Több is. A céhekről csináltunk egy kiállítást. Akkor úgy volt, hogy a megyei múzeumok szervezetéhez tartozott a Balatoni Múzeum, a zalaegerszegi és a nagykanizsai múzeummal egy közösségben, és hárman csináltunk a zalai céhekről egy kiállítást, ez körbejárt a három múzeumban. A keszthelyi halászcéhről írtam is az Élet és Tudományba 1984-ben.
Azután rendeztem kiállítást Asbóth Sándorról. A keszthelyi laktanyából megkeresték a múzeumot, hogy szeretnék a laktanya kultúrtermét valakiről elnevezni. Kérték, hogy ajánljunk valakit, akiről elnevezhetnék a termet. Olyan személyt szerettek volna, aki kötődik Keszthelyhez és a katonasághoz is. Így javasolta a múzeum Asbóth Sándort, aki Keszthelyen született 1810-ben. Alezredesként Kossuth szárnysegédje volt, később pedig Amerikában, a polgárháborúban tábornok lett. Aztán persze ezt a kiállítást nekem kellett megcsinálni a kultúrteremben, a laktanyában.
Az első Világháború és jelvényei című kiállításra meghívott veterán Tar Ferenccel a Balatoni Múzeumban.
Forrás: Balatoni Múzeum, ltsz.: 41219.17.
Németh Péter: Asbóth Sándorról nem csak kiállítást rendeztél.
Tar Ferenc: Az első tanulmányom Asbóthról a Zalai Gyűjteményben jelent meg 1987-ben. 1988-ben Amerikában is megjelent egy tanulmányom Asbóthról, New Yorkban, egy olyan kötetben, ami főleg a magyar vonatkozásokat gyűjtötte össze. Annak persze nagyon örültem, a Columbia University adta ki, Várdy Béla, a Pittsburghi Egyetem professzora szerkesztette. 1998-ban az Asbóth-kutatásból megjelent egy könyv is, „Lincoln magyar tábornoka” címmel.
Németh Péter: Volt kutatásod, amiből nem kiállítás lett. A Festetics családdal is foglalkoztál. Erről mesélj, kérlek!
Tar Ferenc: Ha valaki a történelemmel kezd el foglalkozni Keszthelyen, elég kézenfekvő, hogy a Festetics családdal foglalatoskodjon. Ez is kicsit a véletlennek köszönhető, hogy így alakult. 1984-ben találkoztam Nemes Istvánnal, aki a Festeticseknek volt a huszára. Ez mit jelentett? Az I. világháború végétől – akkor II. Tasziló állt a család élén – Festetics Tasziló bárhová ment, a Nemes bácsi mindig ment vele díszruhában, akár Budapestre, akár Bécsbe. 1921-ben, amikor rendezték a Helikoni Ünnepségeket itt Keszthelyen, a parkban, akkor is a herceg mögött ott állt ez a Nemes bácsi.
Még 1984-ben felkerestem őt, készítettem vele egy interjút. Nagyon érdekes volt, hogy miből állt a munkája, hogyan látta a Festetics család életét, a kastélyt, hogyan változott meg az élet a kastélyban, illetve az ő számára akkor, amikor meghalt Tasziló 1933-ban. Elkészült ez a riport, magnóra felvettem, mondtam neki: ”Nemes bácsi! Én ezt most meghallgatom, legépelem és visszajövök majd két hét múlva, akkor bemegyünk a parkba meg a kastélyba, és majd mesél tovább.” Igen ám, de közben meghalt. Akkor az jutott eszembe, hogy érdemes lenne összegyűjteni azokat az embereket, és elbeszélgetni velük, akik az uradalomnál dolgoztak, mert olyan dolgokat tudhat meg az ember, ami nem utolérhető a könyvtárban vagy levéltárakban, vagy máshol, ez az oral history.
Elindultam, kerestem, és találtam több mint 30 embert, akik szobalányok voltak vagy az erdészetnél dolgoztak itt Keszthelyen, vagy Keszthely környékén. Elmentem Berzencére is, ahol a Festeticseknek szintén van egy, most elég szomorú állapotban lévő kastélya. A következő évben, 1985-ben felkerestem Festetics György herceget is Bécsben.
Körülbelül 600 oldalnyi anyag gyűlt össze, sőt a szobalányoktól összegyűjtöttem fotókat is, amelyek őket, illetve a hercegi családot mutatják. Ez szerintem kuriózum, mert a Festeticsekről persze vannak fotók a Fővárosi Levéltárban, meg a kastélyban is, de a szobalányokról, az alkalmazottakról nem nagyon voltak. Természetesen ezek a fotók itt vannak a Balatoni Múzeumban, meg a kézirat is. Végül ebből az összegyűjtött anyagból lett egy kötet jóval később, de aztán ez is megjelent, nyilván nem a teljes anyag, egy szerkesztett változat, újságcikkekkel, forrásokkal, egyebekkel kiegészítve. Szerintem érdekes.
Németh Péter: Kicsit még kanyarodjunk vissza a Balatoni Múzeumhoz, a mindennapokhoz! Van esetleg olyan történt, amit szívesen megosztanál velünk?
Tar Ferenc: Ez volt a ’80-as éveknek az időszaka, és persze minden kiállításrendezésben én is részt vettem, mint mindenki más. A vidéki múzeumoknak már eleve olyan az élete, ezt az igazgató úr is jól tudja, hogy nincs olyan, hogy a néprajzos csak a néprajzi kiállítást rendezi, a történész csak a történetit, hanem ez egy közösség, együtt rendezzük a kiállításokat, akár festményeket feltenni, akár szobrokat. Emlékszem rá, egyszer Marton Lászlónak, a szobrásznak rendeztünk kiállítást, Szigligetről és Budapestről hoztuk le a szobrokat, majd belegebedtünk, mert olyan nehéz márványszobrok voltak, Gyulai Ferivel hoztuk le őket.
Ezzel csak azt akarom mondani, hogy akármilyen kiállítás volt, abban mindenki részt vett és mindenki kétkezileg is dolgozott. Akik sosem rendeztek kiállítást, nem tudják, hogy ez egy elég fárasztó munka, hogy egy szobrot, na egy kicsit odébb tenni, vagy egy képet kicsit feljebb tenni, kicsit jobbra, kicsit balra. Mikor eltelik 3-4 nap, akkor ránézünk és alig haladt valami, és közben hulla fáradt az ember, mert létráról le, létrára fel, de hát ez egy ilyen munka, ezt mondanom se kell.
Németh Péter: Még egy kiállítást előhozok, amire én is emlékszem, gyerekként láttam és nagyon megmaradt bennem. Ez a keszthelyi vasút centenáriumára készült, és a te neved is ott van.
Tar Ferenc: Igen, ez is, mondanám, hogy az én kiállításom volt, de valójában mindenkié, természetesen, ahogy ez már szokott lenni. 1988-ban volt a keszthelyi vasút 100 éves. 1861-ben nyílt meg a Déli Vasút és annak volt egy keszthelyi vasútállomása, az volt kiírva Balatonszentgyörgyön, hogy Keszthely, de ha leszálltak az utasok ezen a vasútállomáson, valójában Balatonszentgyörgyön szálltak le.
Az akkori városbíró, az idős Reischl Vencel és az akkori képviselőtestület úgy gondolta, hogy mindenáron el kellene hozni a vasutat Keszthelyre. Akkor a Festetics család élén I. Tasziló állt, aki ezt nem támogatta. 1883-ban meghalt I. Tasziló, meg az öccse, II. György is, és akkor a család élére került II. Tasziló. Ő viszont már felkarolta az építkezést, felgyorsultak az események, és a következő 5 évben valóban elkészült. Ezt csak azért hangsúlyozom, mert némi túlzással azt lehet mondani, hogy 1944 előtt a Festetics család hozzájárulása nélkül semmi komoly dolog nem történhetett Keszthelyen.
1888-ra megépült a vasút, a múzeum közelében látható még a régi vasútállomás épülete. Részben a Balatoni Múzeum anyagából összegyűjtöttük és persze máshonnan is a régi vasútállomásoknak a relikviáit, fotóit, egyebeket. Az akkori megyei múzeumi fotóssal, Mazur Ildikóval körbeutaztuk a Balatont, lefotóztuk a mai vasútállomások épületeit és odatettük egymás mellé ezeket. Ez is egy érdekes kiállítás volt. A Sopronban élő Lovas Gyula, rettentő elkötelezett vasúttörténész, ő is sokat segített, és nagyon hálás voltam neki.
Németh Péter: A múzeumi munkádról lassan áttérünk a politikára, hiszen időben is a rendszerváltás hajnalán állunk. Viszont folyóiratokat is szerkesztettél. Erről is beszélj, kérlek! Ez a téma éppen jó átvezetés lesz a múzeumról a politikára.
Tar Ferenc: A rendszerváltás előtt közvetlenül, 1989-ben volt egy olyan gondolatom, hogy itt van ez a gyönyörű tó, a Balaton, a Balatoni Múzeumban dolgozom, és valahogy keveset tudunk róla és kevéssé gondozzuk a Balatont. Itt konkrétan arra gondolok, és akkor le is írtam ezt, hogy én a Balatont úgy tekintettem, most is úgy tekintem, hogy nemcsak egy tó és nemcsak egy olyan hely ahová az üdülők és a turisták eljönnek, hanem ez egy kulturális közeg is, ahol az emberek élnek és esetleg a kultúrát máshonnan ide is elhozzák. Ezt valahogy érdemes megjeleníteni a múltjával, a néprajzával, a helytörténettel stb.
1989-ben elindítottam a „Pelso” című folyóiratot, a Hazafias Népfront adta ki. Két száma jelent meg, a cél tehát a honismertetés volt a Balaton környékén. Visszatekintve ez a Pelso már nem korszerű, de akkor én nagyon büszke voltam rá, és örültem, hogy egyáltalán megjelent. A Hazafias Népfront megszűnt és a Pelso is abbamaradt, két számot élt csak meg.
Még két folyóirat alapításában és működtetésében vettem részt egy jó darabig. 1992-ben indult el a Hévíz folyóirat, annak is alapító szerkesztője voltam, és 1995-ben pedig a Pannon Tükör, azt valójában Nagykanizsán hoztuk létre, Pék Pál, Péntek Imre és Lackner László, tehát négyen alapítottuk.
Ahogy említettem, a Pelso megszűnt a rendszerváltáskor, a Hévíz folyóirat váltakozó sikerrel működött, most éppen szünetel, de hál’istennek a Pannon Tükör még ma is él. Én már nem vagyok benne a szerkesztőségben, de örülök, hogy ma is működik, ez a régiónak egy fontos kulturális magazinja.
Németh Péter: A Festeticsek mellett volt egy másik család, amely a tagjainak sokat köszönhet Keszthely. A Reischl családdal is foglalkoztál.
Tar Ferenc: Még 1990 előtt indult. A Festeticsek nagyjából 200 évig, 1739-től 1944-ig voltak fontosak és meghatározóak Keszthelyen. A Reischl család pedig 1844-ben került ide és ők meg kb. 100 évig voltak meghatározóak. Az idős Reischl Vencel több mint 32 évig volt városbíró, a fogadott fia, az ifjabb Vencel működtette a sörgyárat, az ő idősebb fia szintén városbíró volt 1912-36-ig, a kisebbik fia nemzetgyűlési képviselő volt a ’20-as években, tehát rettentő fontos volt ez a família.
A Reischl családnak egyetlen férfi tagja élt még a ’80-as években: Reischl Marcell Montrealban, Kanadában. Sikerült vele felvenni a kapcsolatot, és a család hagyatékának jelentős része a Balatoni Múzeumba került, ezenkívül Reischl Marcell elküldte ide az önéletrajzát. Ez két kötet, az első kötet a keszthelyi évekről szól elsősorban, a második pedig inkább az emigrációs időszakról. Ezt a nőágon szintén Reischl-leszármazott Kukorelly Pál segítségével sikerült kiadni, Reischl Marcellnek mint szerzőnek az „Egy unoka visszanéz” című művét, 1990-ben. Szerintem nagyon érdekes, különösen az első kötet a keszthelyiek számára.
Ez egyúttal azt is jelentette, hogy a Reischl család visszakerült, hogy úgy mondjam, a térképre Keszthelyen, mert korábban nem nagyon tudtak róla, pedig a Festeticsek mellett nagyon meghatározó szerepet játszottak. Talán 2 évvel ezelőtt az egyik utca visszakapta a nevét, Reischl Imre utca lett, az egykori városbíró után. Az idős Vencelnek a képe pedig a városháza dísztermében van, az a Balatoni Múzeum tulajdona, de mégis azt a termet díszíti.
A Festetics család kutatása a ’80-as, ’90-es években számomra nagyon fontos volt, az Asbóth Sándor, illetve egy kicsit az Asbóth család és persze a Reischl család. Ezekről kiállításokat rendeztem, illetve írtam is.
Folytatjuk…
Kapcsolódó tartalmak
Blog