Németh Péter: Elérkeztünk a rendszerváltáshoz, abban is szerepet vállaltál. Hogyan kerültél a politika közelébe? Mint történész, talán érthető, hogy jobban érdekelt, mint mást, bár nem biztos, hogy ez törvényszerű. Hogyan alakult ez?
Tar Ferenc: A közélet érdekelt mindig és az egyetemen is az 1970-es években. A politika persze megérintette az embert, egyetemen az ember aktívabb. Már az egyetemen megismertem Csengey Dénest, aki később Keszthelyre került.
De mielőtt erről beszélnék, talán úgy is megérintett engem a politika, hogy amint említettem, 1980-81-ben én Kazincbarcikán tanítottam. Abban az időszakban 3 évente lehetett külföldre utazni, 1978-ban két egyetemista társammal jártunk Nyugat-Európában, hálózsákban aludtunk, vasútállomáson, vonaton, vadregényes volt a kirándulás egy hónapon keresztül. Az volt az elvünk, hogy ki tudja, mikor jutunk ki mi még egyszer nyugatra; ami belefér, mindent megnézünk, így az útvonalunk Ausztria, Olaszország, Franciaország, Nagy-Britannia volt, egészen Skóciáig, majd Amszterdam és így tovább, aztán visszatértünk. Elég fárasztó út volt, de igyekeztünk mindent megnézni.
Aztán tanítottam Barcikán 1980-81-ben és az egyik alkalommal hallottam, hogy a BBC magyar adása hirdette azt, hogy intenzív angol nyelvtanfolyam indul Londonban, és a kelet-európai fiataloknak adnak kedvezményt, esetleg elengedik a tandíjat. Én meg naívul elővettem a papírt, leírtam, hogy ki vagyok, mi vagyok, mennyi a fizetésem, akkor telt le a 3 év 1981-ben, és készülök Londonba és örülnék, ha részt vehetnék ezen az intenzív angol nyelvtanfolyamon, lehetőleg engedjék el a tandíjat. Betettem a borítékba a levelet, rá a bélyeget és elvittem a postára.
A lényeg az, hogy a levél nem tudom, hogy egyáltalán megérkezhetett-e Londonba, de az elhárítótisztek megérkeztek hozzám az iskolába. Behívatott az igazgató, és ott ült a két elhárítótiszt, ez szintén olyan esemény, amit nem felejt el az ember. Egy nő meg egy férfi volt, és azt szerették volna, hogy ha kiengednek, akkor majd tájékoztassam az elvtársakat, mit csináltam, kivel találkoztam stb. A beszélgetés után ezt nem vállaltam, és úgy ért véget aztán ez a beszélgetés, hogy nem engedtek ki külföldre.
Akkor még a rendőrségtől kapta az ember az útlevelét, és sose felejtem el, hogy az édesanyám nem nagyon szokta felbontani a leveleimet, de mivel az a rendőrségtől jött, azt felbontotta, és ott volt, hogy: „Külföldre utazása a közrendet sérti.” Ez volt 1981-ben. Ja, és azt még megkérdeztem különben az elhárítótisztektől, hogy ha nem mehetek ki, ez meddig tart. Erre azt válaszolták, hogy hát az attól függ. Innentől tudta az ember, hogy illik jól viselkedni, aztán tényleg évekig nem is engedtek ki. Tehát, ha úgy tetszik, így is érintett engem maga a politika.
Németh Péter: Kikkel kerültél a politika terén kapcsolatba? Egyáltalán milyen volt a politikai élet Keszthelyen a rendszerváltást megelőző években?
Tar Ferenc: A ’80-as évek közepén került Keszthelyre Csengey Dénes, az MDF későbbi alapítója, elnökségi tagja, és mint két debreceni diák egymásra találtunk, ha úgy tetszik. Debrecenben nem álltunk annyira közel egymáshoz, de itt, mint debreceni diák… Csengey forradalmár alkat volt, én kevésbé.
Szervezett két fontos eseményt, illetve többre is emlékszem, az egyik volt a „Kérdések és válaszok”, aminek az volt a lényege, hogy meghívott két embert, akik előadást tartottak, és utána beszélgetés volt. Az egyik volt Makovecz Imre, a helyi építészek persze nagy érdeklődéssel hallgatták őt. A másik Huszár Tibor szociológus, ő pedig Bibó Istvánról beszélt, nagyon érdekes volt mind a kettő.
A Korona vendéglőben voltak politikai összejövetelek, amelyeket döntően Csengey szervezett. Itt volt Csurka István, Király Zoltán, ő akkor volt nagyon népszerű, Kósa Ferenc, a filmrendező és arra rengetegen jöttek, alig fértek be. Sőt az is előfordult, hogy ki kellett nyitni az ablakot, hogy kint is lehessen hallani ezeket a beszélgetéseket. Dénes mellett én is még a többiekkel bekapcsolódtunk ezekbe a fórumokba, tehát így érintett.
Volt még 1990 tájékán egy másik szerveződés, amiben én már kicsit aktívabban részt vettem, ez pedig a Keszthelyi Szabadelvű Társaskör (KSZT), ma úgy mondanánk, hogy egy liberális szerveződés volt, nem párt, de bizonyos szempontból, nem politikai értelemben liberális, mint ahogy most tekintjük. Hívtunk vendégeket mi is, akár a Kocsis Zoltán zongoraművészt, Balczó András olimpikont, Konrád Györgyöt, egyik alkalommal itt volt 1993-ban Orbán Viktor – tehát politikusokat, írókat, közéleti embereket, a ’80-as évek legvégén, a ’90-es évek legelején.
Németh Péter: A ’80-as évek végén különféle politikai pártok alakultak. Hogyan viszonyultál ezekhez? Beléptél valamelyikbe?
Tar Ferenc: Akkor úgy gondoltam, ennek a szocialista berendezkedésnek lejárt az ideje, valami újat, nyitottabbat, szabadabbat kellene csinálni. Azt gondoltam, hogy ne csak beszéljen az ember, hanem ő maga is vegyen részt.
Ha fatalista lennék, azt mondanám, hogy ez volt megírva, vagy véletlenül úgy alakult. Én először az MDF-be jelentkeztem. Korábban sosem voltam párttag, tehát a MSZMP-nek nem voltam tagja, meg se fordult a fejemben, de a rendszerváltáskor úgy gondoltam, hogy most valamit tenni kell. Jelentkeztem az MDF-be, részben Csengey Dénes hatására, és a Csurka Istvánnak itt volt a közelben nyaralója, nála is a ’80-as évek végén többször megfordultunk. Valahogy elkallódott az én jelentkezési papírom, és később már nem is bántam, mert kiderült, hogy az MDF főleg Pozsgay Imre miatt elég közel került az MSZMP reformszárnyához.
Aztán úgy éreztem, hogy igazából rendszert váltani inkább az SZDSZ akar, tehát radikálisabb rendszerváltást akar, és így lettem tagja az SZDSZ-nek. 1990-ben felmerült az, hogy esetleg országgyűlési képviselőnek jelöljenek; azt akkor nem akartam, de az önkormányzati választáson elindultam.
Az önkormányzati választáson támogatott a SZDSZ, a FIDESZ, és az a bizonyos Keszthelyi Szabadelvű Társaskör, így bekerültem 1990-ben az önkormányzatba. A Kulturális és Sportbizottságnak lettem az elnöke. Akkor úgy gondoltam, aki elkezd politizálni, abban is van némi naivitás, hogy majd milyen sokat tud tenni. Azt gondolom így utólag, hogy nem kevés, amit csináltam, de sokkal többet gondoltam.
Németh Péter: Elevenítsünk is fel néhány konkrétumot!
Tar Ferenc: Az egyik ilyen dolog: a rendszerváltás előtt voltak a Helikoni Ünnepségek, a középiskolásoknak és az egyetemistáknak külön, jórészt a Kommunista Ifjúsági Szövetség (KISZ) finanszírozta. A KISZ a rendszerváltással együtt megszűnt. Mi meg úgy gondoltuk, vagyis én mint a Kulturális Bizottság elnöke, hogy a Helikon erősen kötődik Keszthelyhez.
Végül is sikerült ’92-ben megszervezni a rendszerváltás utáni, legújabb kori Helikoni Ünnepségeket, a Goldmark Károly Művelődési Központ Cséby Géza által vezetett csapatával. Ez egy nagy öröm volt, és azóta is kétévente vannak Helikoni Ünnepségek.
Helikoni ünnepség Dr. Pálfi Dénes Zala megye Közgyűlésének elnöke megnyitja az 1992. évi Helikoni Ünnepségeket a Helikon emlékmű előtt. A háttérben balról jobbra: Dr. Czoma László, Dr. Szelestei Tamás, Tar Ferenc.
Forrás: Balatoni Múzeum, ltsz.: 41234.7.
Az igaz, hogy ez a 1992-94-es összejövetel pengeélen táncolt, nem lehetett tudni, hogy összejön-e a pénz vagy nem, börtönbe kerülünk-e vagy nem, mert be kellett vállalni, még nem volt meg a pénz akkor, amikor az ünnepség elkezdődött. Nagyon necces volt, kockáztatni kellett, de végül is bejött és azóta is zajlik. 1992-ben még nem, de 1994-től mindig Festetics György nyitja meg a Helikoni Ünnepségeket, amit valamikor az őse indított el. Ez volt az egyik, aminek nagyon örülök, hogy ma is működik.
1994. évi Helikoni Ünnepség. Polgármesteri fogadás a Balatoni Múzeumban. Cséby Géza helikoni titkár, Dr. Szelestei Tamás polgármester, Tar Ferenc helikoni elnök.
Forrás: Balatoni Múzeum, ltsz.: 41236.15.
A másik ilyen: ott állt romosan a színház. Nem volt színháza Keszthelynek, nem volt olyan hely, ahol sokan össze tudtak volna jönni, ahol színházi előadásokat, hangversenyeket lehetett volna csinálni, csak egy romos épület.
Ez a romos épület a ’90-es évek elején egyszer vagy kétszer mégis ki lett nyitva, ugyanis televíziós fesztiválokat rendeztek itt. Dömölky János volt ennek a fő szervezője, és akkor az épületben voltak mégis előadások, neves színészek jöttek ide. Azt nem tudom, technikailag ezt hogy lehetett megoldani, de akkor lett erre pénz, kitakarították, olyan volt, amilyen volt maga az épület. A technikát, az áramot, meg minden egyebeket be kellett vinni, mégis megtartották a rendezvényt. Maga a fő esemény egyébként a kastélyban volt, de sikerült arra rábeszélni a budapesti szervezőket, hogy a színházban is legyen egy ilyen esemény.
Úgy gondoltam én, hogy ez így nem maradhat, és létrehoztunk egy Keszthely Város Színházáért Alapítványt, aminek én lettem az elnöke. A színház persze 1994-ig nem készült el, de az alapítvány szervezett különböző rendezvényeket és igyekezett ezekben tevőlegesen részt venni és népszerűsíteni a színház ügyét. Elkészült a színház, az alapítvány még sokáig hozzájárult a már megvalósult színház infrastruktúrájának a javításához, csinosításához. Ez volt a másik ilyen fontos dolog a ’90-es években.
Aztán volt a Balaton Fesztivál. Néhányan úgy gondoltuk, jómagam is, hogy a Balaton az nem csak nyáron, július-augusztusban lehet vonzó, és nem csak akkor kell vonzóvá tenni, hanem tavasszal és ősszel is. Őszi esemény a szüret, azt nem kell nagyon, de mi a májusra gondoltunk, a május egy szép hónap, és akkor szerveznénk Balaton Fesztivált. Az volt az elképzelés, hogy Keszthely központtal, de a környező településekkel egyeztetve legyen sok program és erre próbáljunk anyagi forrásokat szerezni. Egy darabig működött, úgy tudom, most is van Balaton Fesztivál Alapítvány, kicsit nyilván másképp működik, mint valamikor régen, de ettől még megvan.
Balaton Fesztivál megnyitója a Balatoni Múzeumban Balról jobbra: Veér Miklós orsz. gy. képviselő, Tar Ferenc Balatoni Fesztivál Alap ügyvezető elnöke, dr. Pálfi Dénes a Balatoni Fesztivál Alap elnöke, dr. Kulcsár Péter polgármester, dr. Schagrin Tamás az Országos Idegenforgalmi Hivatal elnöke és Pásztor Géza főtanácsos.
Forrás: Balatoni Múzeum, ltsz.: 41256.35.
Még egy, ami szintén akkor indult el: a Keszthely Város Kultúrájáért Alapítvány, annak a kuratóriumi elnöke Sáringer Gyula professzor úr volt, az egyetem akkori rektora, én a titkára voltam ennek az alapítványnak. A cél az volt, hogy keszthelyi kulturális egyesületeket, civil szervezeteket, együtteseket támogassunk. Kazettákat adtunk ki, hangversenyeket szerveztünk és így tovább. A pénzt is úgy gyűjtöttük, hogy ha valamilyen kulturális esemény volt, abból összejött bizonyos összeg, és persze azt visszaadtuk a szerveződésbe.
Amit még akarok mondani az önkormányzat kapcsán, hogy ’90-94-ig ez volt az első úgymond szabadon választott önkormányzat, Szelestei Tamás polgármesterrel. Voltak különböző pártok: MDF, SZDSZ, kereszténydemokraták, Kisgazdapárt, MSZP is létezett, de azt kell, hogy mondjam, a képviselőtestületen belül szinte mindegy volt, hogy ki milyen párthoz tartozik. Az a tizenegy-két ember egy közösséget alkotott. A szavazások során, az önkormányzati munka során szinte nem lehetett látni vagy nem volt tapasztalható, hogy kit melyik párt küldött oda, és erre nagyon jó most is visszagondolni. Én azokra az emberekre, akik még élnek, akikkel egy testületben voltam, ma is barátilag tekintek vissza.
Németh Péter: A Magyar Műhely-találkozókról is beszélj kérlek! Ilyen volt Keszthelyen is.
Tar Ferenc: Ez a Magyar Műhely egy folyóirat, ma is létezik, de magát a folyóiratot 1962-ben alapították Párizsban. Ez egy avantgárd folyóirat, és én különböző okok miatt jó barátságba keveredtem a Magyar Műhely főszerkesztőivel, akik közül ketten Párizsban éltek, egy pedig Bécsben.
A rendszerváltás előtt voltak már Magyar Műhely-találkozók, részben Bécs mellett, részben Párizs mellett, a rendszerváltás után pedig ezeket a találkozókat elhozták Magyarországra. Volt Szombathelyen, Kalocsán, és ha már ilyen baráti kapcsolatba kerültem velük, és ha már benne voltam az önkormányzatban, akkor úgy intéztük, hogy legyenek ilyenek Keszthelyen is.
1993-94-ben két ilyen Magyar Műhely-találkozó volt Keszthelyen, részben itt a Balatoni Múzeumban, és koncert a zeneiskolában. A színház épületében, a mai Simándy Teremben, ami akkor még nem volt ilyen jó állapotban, és a Balaton-parton voltak különböző úgymond akciók, avantgárd akciók. Az egyiknek az volt a címe, hogy „Kimerjük a Balatont”. Ez azt jelentette, hogy libasorban beálltak az illetők és egy kis pohárral megpróbálták a Balatont kimerni, nem sikerült, hál’istennek. Egy másik alkalommal, július 14-én, a francia nemzeti ünnepen utcabált szerveztünk a Hullám Szálló előtti téren, nagyon jópofa esemény volt. Ahhoz kapcsolódott egy Trabant-festés: mindenkinél ott volt a festék, be volt állítva a Trabant, és mindenki azt festett rá, amit akart. Nagyon jól nézett ki a végén ez a bizonyos Trabant.
Németh Péter: Van még, amiről esetleg nem ejtettünk szót? Talán a külkapcsolatok?
Tar Ferenc:1990-94 közötti időszakban: a külkapcsolatok, akkor lett Keszthelynek testvérvárosa a hollandiai Delden, ezért van Keszthelyen Delden tér. El szoktam mondani azt is, hogy ha elmegy az ember a Delden térre, akkor ott van egy négyzetméternyi díszburkolat, amit a deldeni városháza elől a deldeniek hoztak ide. A Delden téren van egy hársfa ott középen, azt is a deldeniekkel együtt ültettük oda valamikor, mert a deldeni címerben ott van a hársfa.
Van még egy tér, hogy egy kicsit kérkedjek, ami az én nevemhez fűződik, az pedig a Zeppelin tér. Ennek pedig az a története, a keszthelyiek jól tudják, hogy Schwarz Dávid és Zeppelin között volt kapcsolat: amikor Schwarz Dávid meghalt, akkor az ő hagyatékát megvásárolta Ferdinand von Zeppelin, és így született meg a kormányozható léghajó.
Az első ilyen léghajó Friedrichshafenből emelkedett fel 1900. július 1-én; a Bodeni-tó partján van ez a gyönyörű német város és persze ott mindenféle Zeppelin-emlékek vannak. A rendszerváltás után, akik éltek akkortájt, emlékeznek arra, ami minden poszt-szocialista országra jellemző volt, hogy visszaesett az életszínvonal, nagy volt az infláció, munkanélküliség stb… Ebből a városból, Friedrichshafenből, érdekes módon, több teherautónyi karitatív támogatás érkezett.
Élt ott egy magyar ember, Divi Vilmosnak hívták, aki szervezte, hogy Keszthelyre hozzanak ruhaneműket és így tovább, és ott, a mai Zeppelin téren tették ki ezeket és adták a keszthelyi szegényeknek. Ezek után jött az, hogy valahogy köszönjük meg a friedrichshafenieknek ezt a segítséget. A Friedrichshafen tér elnevezés az eléggé bonyolult lett volna, így lett belőle Zeppelin tér.
Ezek voltak a ’90-es évek eredményei, ha úgy tetszik, amelyek hozzám kötődnek, vagy a képviselői munkához, ami persze nemcsak az én érdemem, hanem másoké is. Azért mondtam az elején, hogy az ember illúzióval indul, hogy mennyi mindent el fog érni, mert én persze ennél sokkal többet szerettem volna, és a színház is jóval később épült meg.
Németh Péter: Mi az, amit szerettél volna elérni képviselőként, de nem valósulhatott meg?
Tar Ferenc: Amit még nagyon szerettem volna elérni és sajnos nem sikerült, hogy a Pethő-házból, a Goldmark-házból egy kulturális központ jöjjön létre. Ez a ’90-es évek elején volt nagy vágyam, és csak csendben mondom, hogy ma sem valósult meg; ott áll kihasználatlanul Keszthely gyönyörű épülete a város kellős közepén. Reméljük, ebben majd fordulat következik be.
A másik, amit be kell, hogy valljak töredelmesen, hogy akkor úgy éreztem, sok mindent tettem, sokat igyekeztem dolgozni a munkahelyem mellett a városért, ennek ellenére 1994-ben nem választottak meg újra. Ez akkor, bevallom őszintén, egy kicsit rosszul esett, de hát ez már csak ilyen.
Németh Péter: Igen, nem választottak újra, de akkor, még 1994-ben a Balatoni Múzeumban voltál, vagy már nem?
Tar Ferenc: 1994-ben még igen, és 1995-ben kerültem át Hévízre. 1993-ban indult meg a Bibó István Gimnázium, egy darabig én ott óraadó voltam.
Be kell, hogy valljam, hogy én nagyon szerettem itt dolgozni és nagyon szerettem a kollégáimat és sokat tanultam persze tőlük, de szerettem tanítani is. Egy darabig ezt is, azt is csináltam, ahogy említettem, óraadó voltam, és még itt dolgoztam, de aztán kicsábítottak oda. Átmentem oda dolgozni 1995-ben, és 2019-ig, a nyugdíjazásomig tanítottam a Bibó Gimnáziumban. Közben volt durván 5 év, ameddig óraadóként dolgoztam az egyetemen, ott is tanítottam.
Németh Péter: Visszatérve a bizottsági elnöki tisztségedhez, a politikához, a kulturális életben a kastéllyal milyen volt a viszony akkor? Ez mindig egy örök kérdés. Amire én visszaemlékszem az elmúlt évtizedekből, hogy a kastély és a város közti viszony az hullámzó volt.
Tar Ferenc: Ez így van. Keszthely valójában három pilléren áll, azt gondolom: az önkormányzat, azaz Keszthely városa, az egyetem és a kastély. Ez nem mindig volt harmonikus együttműködés. Azt gondolná az ember kívülállóként, hogy ha ez a három jól működik, akkor az nagyon-nagyon sokat jelent a városnak.
Az egyetem, az egy ilyen kis városban, ahol már kevesebb, mint 20 ezren élnek, de a ’90-es évek elején még 24 ezren éltek, egy ilyen, nagyon nagy hagyományokkal rendelkező egyetem sokat hozzá tud tenni a város életéhez. Én többet gondoltam annál, mint amennyit hozzátesz, akár most is, meg akkoriban is, kulturális vonatkozásban, gazdagítja itt az életet, az egyetemi tanárok, illetve a diákság. Nem mondom, hogy nem tesz hozzá, mert nyilván hozzátesz, de én többet gondoltam volna korábban.
A másik pedig a kastély. A kastély egy kicsit zárvány volt, talán most már kevésbé, mint régen, a város életében. Kicsit személyesítsük is a dolgot: Czoma László volt 1984-től a kastély igazgatója, aki a ’80-as évek közepétől politikai szerepet is vállalt, országgyűlési képviselő is lett.
Igazából nem volt jóban a városvezetéssel – Veér Miklóssal, előtte Tóth István volt a tanácselnök –, tehát nem volt harmonikus a kapcsolat még a rendszerváltás előtti időszakban sem. A rendszerváltás után egy kicsit javult a helyzet, de akkor sem volt szerintem tökéletes.
Ő egy fajsúlyos egyéniség és stabil ember volt, egyébként az MSZMP Központi Bizottságából került Keszthelyre, az agitprop osztályról. Egy tipikus politikus alkat volt, mert a rendszerváltás után is hosszú éveken keresztül meg tudta tartani a pozícióját. Ez mégiscsak arra utal, hogy ügyes ember volt, a maga politikai beágyazottságával is, de nemcsak a kastély élén tartotta meg a pozícióját, hanem az Országgyűlésben is hosszú időn keresztül.
Neki erős legitimitása volt, bizonyos szempontból jelentősebb, mint az önkormányzati képviselőknek, vagy akár a polgármesternek is, hiszen a polgármesterek a ’90-es években négyévente mindig lecserélődtek, ő pedig ott maradt képviselőként is hosszú időn keresztül és a kastély élén is hosszú időn keresztül. Kiválóan kommunikált ráadásul. Tehát nem volt harmonikus a kapcsolat, ez kétségtelen, a kastély, illetve a kastély vezetője és a város között, és ez lassan változott meg.
Ma meg az a helyzet, hogy a nagy központosítás következtében a kastély nem önálló intézmény, hanem egy nagy országos hálózatnak a része, és azt gondolom, hogy jelentős, önálló döntéseket itt az előző, meg a mostani vezetés sem nagyon tud hozni, ami hátráltatja a jó együttműködést, még akkor is, ha megvan a jó szándék.
Ezzel együtt az utóbbi évtizedekben, azt kell, hogy mondjam, azért nagyon jelentős fejlesztések történtek. Ott a Vadászati Múzeum, Fenékpuszta, a Hintómúzeum, és így tovább, és magában a kastélyban is, bár látszik, hogy hullik a vakolat a kastélynál. Ez jól mutatja, hogy minden épület, ami régi, a felújítások, a karbantartások ellenére mindig igényli a plusz pénzt, és ez a Balatoni Múzeumra is érvényes, ahogy látom.
Németh Péter: Így van, és ha már a Balatoni Múzeum ismét szóba került, 2013-ig a Zala Megyei Múzeumok Igazgatósága része volt a múzeum. Milyen volt mégis a viszony a várossal? Nem városi intézmény volt, de mégis egy jelentős kulturális intézmény.
Tar Ferenc: Inkább azzal kezdem, hogy nagyon harmonikus és jó kapcsolat volt a másik két zalai múzeummal, a Göcseji Múzeummal meg a Thúry György Múzeummal. Annyira harmonikus volt, hogy én még most is jó kollegiális kapcsolatban vagyok mind a kanizsai, mind a zalaegerszegi történész kollégákkal. Tagja vagyok most is a MAMUTT-nak, a Magyar Múzeumi Történész Társulatnak, néha el szoktam menni konferenciákra, előadásokat is tartok. Az úgy jól működött, szerettem.
Városi rendezvények voltak akkor is, a város vezetőjét meghívta az igazgató, én nem nagyon láttam, hogy problémás lett volna az együttműködés. Azt nem látom most, hogy financiálisan jobb-e az akkori rendszer, mint a mostani, vagy nagyobb-e az önállósága az igazgatónak, mint régen volt. Megítélni nyilván te jobban tudod. Én az akkori rendszert nem tartottam rossznak, a város részéről sem. A város nem szólt bele, mégis a városi igényeket is kielégítették az akkori konferenciák, illetve kiállítások. Akár Bulla Béláról beszéltünk, akár a keszthelyi halászokról vagy a vasútról tettünk említést, ezek végül is helyi igények voltak.
Németh Péter: 1994-ben nem választottak újra. A politika terén hogyan alakult az életed, sorsod, vagy te magad hogy alakítottad?
Tar Ferenc: Továbbra is SZDSZ-tag maradtam 1994 után, sőt voltam országgyűlési képviselőjelöltje is a pártnak, nem választottak meg. Most is úgy gondolkodom, utólag is, hogy az SZDSZ egy jó közösség volt; most is úgy vagyok néhány emberrel (nem mindenkivel), hogy ezen a közösségen belül baráti kapcsolatok alakultak ki – akár itt Zala megyében egy-két emberrel, akár országosan is, vagy itt a Balaton környékéről, akikkel az SZDSZ révén kerültem kapcsolatba, ma is működik a barátság. SZDSZ régóta nincsen persze mint politikai párt.
Másrészt meg úgy tekintek a politikai ideológiákra – manapság ezt másképp gondolják –, amik nem választanak szét. Egy kicsit úgy, mint ahogy valamikor Göncz Árpád képviselte. Ezt így is tanítottam – nyilván az iskolában nincs politizálás, de az ideológiákat mégiscsak meg kell, hogy tanulják.
Én a liberalizmust, mivel az SZDSZ liberális párt volt, úgy tekintem, hogy mindenki azonos jogokkal rendelkezzen, és ahogy a klasszikus liberális elv mondja, szabad az, amit a törvény megenged, szabad az, ameddig más szabadságát nem korlátozod. Szerintem ez egy jó elv.
A másik a konzervativizmus: az a régi hagyományoknak a megőrzését és továbbvitelét jelenti. Rossz ez? Nem rossz. Akkor ez is egy üdvözlendő dolog.
A szocializmus mint elv azt jelenti, hogy igyekezzünk azért, hogy az emberek között ne legyen nagyon nagy anyagi különbség. Törekedjünk arra, hogy az elesetteknek, rászorulóknak segítsünk. Rossz ez? Nem, ez is vállalható.
Én azt gondolom, hogy ezeket a baloldali, jobboldali, konzervatív, liberális, szocialista elveket igenis össze lehet és talán össze is kell egyeztetni, nem pedig szembeállítani. Ahogy mondtam, a ’90-es évek elején ott is voltak különbségek, másképp gondolkodtak sokan politikailag is, de ez a dolog akkor nem állította szembe az embereket. Később ez megváltozott, és én ezt nagyon sajnálatosnak tartom.
A politikai életben most már hosszú évek óta nem kívánok részt venni. Örülök annak, akármilyen párt vagy politikai szerveződés álljon az ország vagy a város élén, hogyha jól alakulnak a dolgok, hogyha haladnak, mondjuk, beruházások, építkezések a Helikon park vagy a Goldmark-, illetve Pethő-ház kapcsán, vagy ha a kultúrában sokat halad előre egy-egy régió vagy az ország, vagy vannak kulturális beruházások. Én már nem voltam benne az önkormányzatban, de elkészült a színház. Én már nem voltam benne a Helikonban, de örülök neki, hogy a helikoni rendezvények most is vannak. Meg szoktak hívni mint egykori egyik szervezőjét, rendezőjét, ennek szintén nagyon örülök.
Számomra a kulturális közélet a meghatározó, és mindig ez volt, amikor politizáltam, akkor is, illetve most is azt mondom, hogy ez is politika, csak kultúrpolitika. Ahogy mondtam, tagja vagyok a MAMUTT-nak, benne vagyok a Hajnal István Körben, ez egy társadalomtörténeti egyesület, tagja vagyok a hévízi Csokonai Társaságnak, ez is egy kulturális szerveződés, aminek több mint 10 éven keresztül elnöke voltam, konferenciákat szerveztünk, köteteket adtunk ki, és így tovább. Tagja vagyok a Pelso Társaságnak, ami itt Keszthelyen és környékén, én azt gondolom, eléggé jelentős kulturális eseményeket szervez most már hosszú évek óta. Ezekben benne vagyok ma is, de politikai pártnak már nem kívánok tagja lenni.
Annak örülök, hogy ezekben a civil szervezetekben, amikben még relatíve aktív vagyok, ott teljesen mindegy, hogy ki milyen politikai pártnak a tagja, vagy nem; ki milyen pártra szavaz négyévenként vagy az önkormányzatban. Akarja-e azt, hogy jól alakuljanak a dolgok, akarja-e azt, hogy kulturálisan gazdagodjon a város és környéke, vagy nem. Ha akarja, akkor ott a helye. Én ebben hiszek, most már, ugye, 70 éves vagyok, túl sok aktivitás már nem várható tőlem, azt gondolom, de ebben hiszek. Ahogy Petőfi is mondta: ”Bárkié is a dicsőség, A hazáé a haszon.”
Németh Péter: Ez egy jó végszó is lehet akár, de esetleg van-e még olyan, amiről beszélnél, kimaradt.
Tar Ferenc: Talán, amit még elmondanék, aminek szintén nagyon örültem, most már nem emlékszem, pontosan mikor kezdtem el ezzel foglalkozni, de még a ’80-as évek végén: a keszthelyi ’56-tal.
Most már közismert, de akkor nem volt az, hogy Keszthely 1956-hoz nagyon-nagyon jelentősen hozzájárult, hiszen 1956. november 1-én egy szobrot avattak itt, a Fő téren. Ez volt az úgynevezett Fehér ember, és erről itt a múzeumban is vannak dokumentumok.
Nem volt akkor közismert, hogy sehol máshol a forradalom idején nem avattak emlékművet, csak Keszthelyen. Erről többször írtam is különböző kiadványokban, és készült róla két film. Mindkét filmnek kvázi szakértője, résztvevője voltam, aztán végül elkészült egy szobor is, amelyik most ott áll a Fő téren és az eredeti szoborra emlékeztet. Az eredeti szobor gipszből készült, azért Fehér ember a neve, 1957 januárjában ledöntötték, hál’istennek nem tették tönkre, és itt van a Balatoni Múzeumban. Talán ez még egy olyan dolog, ami jó, hogy megvalósult és ehhez közöm volt.
Németh Péter: Büszkék is vagyunk rá, itt őrizzük. Köszönöm szépen, hogy beszélgethettünk.
Kapcsolódó tartalmak
Blog