A szőlő védelmében – a szénkénegező

Napjainkban sajnos nagyon sokat hallani a különféle híradásokban a hazai szőlőültetvényeket veszélyeztető és pusztulással fenyegető aranyszínű sárgaság (Flavescence dorée) nevű gyógyíthatatlan fitoplazmás növénybetegségről. A kórokozó egy baktériumféle, amelyet az amerikai szőlőkabóca terjeszt. Ez a kabócaféle – ahogyan neve is mutatja – Amerikából került behurcolásra Európába.

Körülbelül másfél évszázaddal ezelőtt szintén Amerikából került a Vén kontinensre a filoxéra, más néven szőlőgyökértetű nevű kártevő. Először Franciaországban azonosították 1863-ban, alig egy évtizeddel később, 1872-ben pedig már Bécs mellett is megjelent. Magyarország területén először 1875-ben, Pancsován észlelték. Terjedésének megállítására a szőlővesszők forgalmát korlátozták, sőt zárlat alá vették az érintett településeket, de így is megállíthatatlanul terjedt. Minden erőfeszítés ellenére az ország szőlőterülete két évtized alatt szinte a felére csökkent, de a pusztítás a kötött talajú vidékeken 90%-os volt. A legjobban érintett területek közé tartozott a Balaton környéke is. A hegy- és dombvidékeken a járvány hatására alaposan átalakult a szőlőtermesztés, és ekkor kaptak nagyobb szerepet a homokos talajú, alföldi ültetvények.

A filoxéra elleni védekezés egyik legfontosabb módszere a szénkénegezés volt. Hazánkban 1881-ben kezdődtek meg a kísérletek a francia agronómus, Paul Thénard által kifejlesztett eljárással. A szénkéneg (szén-diszulfid) erősen mérgező, gyúlékony és illékony folyadék. Gőzei a földbe fecskendezve pusztítják el a káros rovart. A művelet során olyan kisebb adagokat alkalmaztak (24-32 gramm négyzetméterenként), ami annyira megritkította a kártevőt, hogy az nem tudta elpusztítani az ültetvényt. A szénkéneget a szőlőtőkék köré, 25-50 cm távolságban négy lyukban juttatták a talajba. A lyukakat a befecskendezés után azonnal betömték, hogy a gáz a földben maradjon. Fontos volt a precíz adagolás, hogy a gáz a kártevőt igen, de magát a szőlőtőkét ne pusztítsa el. Ez a módszer hatékony volt, ugyanakkor drága. Ráadásul évente meg kellett ismételni szüret után és kora tavasszal, így rengeteg fárasztó munkát is jelentett.

A művelethez használt eszköz (maga a szénkénegező vagy szénkénegező gép) leginkább egy óriási injekciós tűre emlékeztet. A gázt az eszköz üveg vagy fém, elsősorban réz tartályába töltötték. Az üvegtartály előnye volt, hogy folyamatosan nyomon lehetett követni a rendelkezésre álló mennyiséget. A kijuttatás a dugattyú segítségével történt. Az 1880-as évek második felétől Magyarországon is számos gyártó kínálta termékét a gazdálkodóknak. A korabeli reklámok visszatérő „hívószavai” az egyszerű használat, a precizitás és a pontosan szabályozható adagolás voltak.

A helyi és környékbeli rengeteg kapcsolódó adat közül érdemes megemlíteni Hócz János keszthelyi gépészt, aki 1904-ben egy újfajta adagolószerkezetet szabadalmaztatott, Balatonedericsen és Tapolcán pedig szénkéneg gyárak működtek. Utóbbi helyen hivatalos állami bizományi szénkénegraktár is működött.

A Hónap műtárgyaként bemutatott konkrét darab valamikor a 20. század elején készült. Dr. Sági Károly múzeumigazgató gyűjtéseként került a Balatoni Múzeumba 1979-ben Badacsonylábdiból. Leltári száma: 79.2.1.