Hurkatöltő

Hurkatöltő; Balatoni Múzeum Néprajzi Gyűjteménye, ltszn.

A disznóölés a paraszti háztartás évi hús- és zsiradéktartalékának biztosítására szolgált. Az állatot szúrással ölték meg, a vérét felfogták, a szőrét perzseléssel távolították el. A disznót általában „órjára” bontották, tehát a hátára fektették egy asztalon és úgy dolgozták fel. Szórványosan azonban a „karajra” bontás is megjelent bizonyos településeken, amely során a disznót egy állványra akasztották, és amely inkább a professzionális húsfeldolgozó üzemek hatását tükrözi. A disznó megölése és feldarabolása elsősorban a háztartás férfi fejének, a gazdának a feladata volt: a disznóölésre szakosodott paraszti specialistának, a böllérnek a segítségét hagyományosan csak a tehetősebb gazdák vették igénybe presztízsből, a gazdagságuk fitogtatására; illetve azok a családok is böllért fogadtak, ahol nem volt élő, vagy egészséges férfi családtag.

Balatoni Múzeum Fénykép Szakleltára, ltsz: 38898

A disznóölés utómunkái éles nemi különbséget mutattak: férfimunkának számított a perzselés, a tartós töltelékek elkészítése, valamint a hús és a szalonna sózása, míg a nők feladata elsősorban a béltisztítás, a hurkatöltés, az abálás, a zsírsütés és a munka végeztével sorra kerülő disznótor ételsorának elkészítése volt.

Balatoni Múzeum Fénykép Szakleltára, ltsz: 37516

A disznóöléshez a paraszti életben betöltött fontos szerepnél fogva hiedelem jellegű előírások és tilalmak fűződtek, amelyek betartása a néphit szerint az ölés sikerét voltak hivatottak biztosítani. Például a disznót nem volt szabad- legalábbis látványosan- sajnálni, mert akkor a hiedelem szerint nehezen, fájdalmak között pusztul el. Újholdas napokon pedig tilos volt disznót vágni, mert úgy vélték, hogy akkor a hús megférgesedik. Továbbá a hurkát sótlanul főzték, nehogy kifakadjon. Némely helyen pedig szokás volt a disznó levágott nemi szervét és csecsbimbóit a disznóólba visszadobni, amelynek egyfajta termékenységvarázsló, a sertések szaporodását biztosító szerepet tulajdonítottak.

Balatoni Múzeum Fénykép Szakleltára, ltsz: 38828

A disznóvágás nem csupán egy rendkívül fontos téli munka típus volt, hanem fontos alkalomként szolgált a társas együttlét megélésére. Az italozás, tréfálkozás, beszélgetés már a munkavégzés közben elkezdődött, az izgalom azonban a disznóölést követő vacsorán, a disznótoron hágott a tetőfokára. A torra a segédkezőkön kívül illett a szomszédokat és rokonokat, közelebbi barátokat is meghívni. Az elfogyasztott ételek alapját a levágott disznóból frissen készült ételek tették ki, mint a húsleves, a húsos káposzta, vagy a zsírban sütött fánk. A vacsora evéssel-ivással, tréfálkozással, esetleg meséléssel telt- a hangszeres zene és a tánc általában hiányzott róla, amely a falusi élet más mulatságaihoz képest az egész alkalomnak egy meghittebb, családiasabb jelleget kölcsönzött.

Disznótoros házaknál rendre megjelentek a különböző maszkokat viselő alakoskodók is, hogy adományt kérjenek. Az alakoskodók az ajándékért cserébe főleg néma jeleneteket játszottak el, amelyek főbb szereplői a cigány, a terhes asszony, a fehér lepelbe burkolt szellem, vagy a vándorárus voltak, de előszeretettel húztak fel állatalakos, például kecskét, lovat vagy medvét ábrázoló maszkokat is. Jellemző adománykérő szokás volt továbbá a „nyársdugás” is, amely során obszcén rigmusokat tartalmazó papírlapokat szúrtak fel egy nyársra, és azt a kerítésen vagy a ház ablakán nyújtották be a disznótoros házba. A háziak a nyársra hurkát, kolbászt, szalonnát, pogácsát szúrtak cserébe.

Míg a paraszti élet más beöltözős, adománykérő szokásaiban sokszor szigorú nemi és korcsoportbeli megkötések működtek, addig a disznótoros alakoskodásban a falu minden tagja egyformán részt vehetett. A disznóvágás így tehát nemcsak egy fontos gazdasági jelentőséggel bíró paraszti munkatípus volt, az azt követő disznótor pedig nemcsak a rokonság és a szomszédság ünnepeként működött, hanem a szokás alkalmas volt az egész falu, az egész paraszti közösség között működő társadalmi szolidaritás kifejezésére is.

Balatoni Múzeum Fénykép Szakleltára, ltsz: 37349

Források:

Dömötör Tekla (szerk.) Magyar néprajz nyolc kötetben VII: Népszokás, néphit, népi vallásosság. Budapest, Akadémiai Kiadó, 1990.

N. Bartha Károly et al.: A magyarság néprajza IV: A magyarság szellemi néprajza. Budapest, Királyi Magyar Egyetemi Nyomda, 1937.

Ortutay Gyula (szerk.): Magyar néprajzi lexikon. Budapest, Akadémiai Kiadó, 1977.

Ujváry Zoltán: Népi színjátékok és maszkos szokások; Multiplex Media-Debrecen University Press, Debrecen, 1997.