Karácsonyi angyal dísz

A Balatoni Múzeum hónap műtárgya sorozatában decemberben egy szalmából készített, szárnyas angyal alakú karácsonyfadíszt mutatunk be. Ezen tárgy kiváló alkalmat nyújt, hogy vessünk egy pillantást egy, a legtöbbünk számára nagyon kedves hagyomány, a karácsonyfa állításának és díszítésének a szokására.

Szalmából készült angyal dísz. Balatoni Múzeum Néprajzi Gyűjteménye. Ltsz.:2024.1.7.

A karácsonyfa előképe az úgynevezett karácsonyi életfa, más néven termőág volt. A termőág az évről-évre megújuló természet, a termékenység, az örök élet szimbóluma, tavaszigéző ősi jelkép volt az európai népeknél. Pogány kori jelentéstartalma idővel keresztény, bibliai elemekkel egészült ki, például a tudás fájára való utalással. Hazánkban a termőágakat leggyakrabban rozmaring-, nyárfa-, kökény- vagy bürökágból készítették, és főként dióval, almával, mézeskaláccsal, esetleg pattogatott kukoricával díszítették. Egyes helyeken vízzel teli edénybe állították, de előszeretettel aggatták fejjel lefelé a mennyezet gerendára vagy a szobasarokba is. Az égből kinövő ág a földre szálló Megváltót jelképezte, ezért egyes vidékeken a későbbiekben a karácsonyfát is fejjel lefelé lógatták.
A ma ismert karácsonyfa állítása 16. századi protestáns eredetű szokás. A legenda szerint ugyanis Luther Márton állította az első karácsonyfát családja körében. Hazánkba a karácsonyfa a bécsi császári udvar divatja nyomán az arisztokrácia közvetítésével került az 1820-as években. Magyarországon először Brunszvik Teréz martonvásári grófnő állított karácsonyfát 1824-ben. Eleinte csak a Brunszvikéhoz hasonló, német és osztrák rokoni szálakkal rendelkező főúri családokban terjedt el ez a szokás, azonban később már a városi polgárság, majd a falusi értelmiség és végül a parasztság is átvette azt. A karácsonyfa állítás hagyományának elterjedése nagyvonalakban nyugatról kelet felé felé terjedt a magyar nyelvterületen. Az osztrák néprajzi kutatás szerint a elterjedésükben nagy szerepe lehetett az első világháborúban a katonák számára állított közös karácsonyfáknak is. Hazánkban az ország keleti felében csak a második világháború után honosodott meg végleg ez a szokás.

Mézeskalács sütőformák. Fotó: Sági János, 20. század eleje. Balatoni Múzeum Fotótári Gyűjteménye. Ltsz.: 222.

A karácsonyfa díszei korábban, ahogy az a termőág esetében is megfigyelhető volt, elsősorban élelmiszerekből álltak össze: alma, dió, házilag készített sütemények, és mézeskalács került a fára. A karácsonyfára helyezett alma egyrészről a tudás fájának gyümölcsének a szimbóluma, másrészről Jézus uralkodói jelképe is egyben. Az 1880-as években jelent meg az üvegdísz, és az 1890-es években a lametta, először elsősorban a nagyobb városokban. Napjainkban a karácsonyfa színes gömbdíszei valójában az alma modern megfelelői, míg a karácsonyfára aggatott papírláncok és egyéb színes girlandok, szalagok az Édenkert kígyójaként tekeregnek a fán. A bibliai Paradicsomra utaló szimbolizmus nem véletlen, mivel a karácsonyfa maga egyrészt Isten ajándékozó szeretetének a szimbóluma, másfelől az Édenkert közepén álló élet fáját is jelképezi. Örökzöldje az örökkévalóságra utal, háromszög alakja a Szentháromság jelképe, ágai a keresztre emlékeztetnek. A karácsonyfa fényei a karácsonykor emberi testet öltött Megváltóra, a világ világosságára utalnak. A karácsonyfa tetejére helyezett csillag a betlehemi csillag jelképe, a fa tetejét díszítő, általunk itt bemutatott angyaldísz pedig a szenteste örömhírt hozó égi követre emlékeztet.

A karácsonyfa azonban nem lenne teljes az alá kerülő ajándékok jelenléte nélkül. A december közepi- végi ajándékozás már jóval a kereszténység előtt, az ókorban is szokás volt: a rómaiak a Szaturnusz isten tiszteletére rendezett szaturnália során lepték meg egymást ajándékokkal, amely az őszi vetés befejezését volt hivatott ünnepelni. Ilyenkor jelképesen felborult a társadalmi rend: a gazdagok a szegényeket megvendégelték, a rabszolgák láncait leszedték, a cselédek pedig az uraság asztalához ültek. A rómaiak továbbá rózsával koszorúzták a fejüket ekkor, a családtagok pedig apró ajándékokkal kedveskedtek egymásnak.
Keresztény körökben eredetileg újévkor ajándékoztak, de a 4. századra azonban a szaturnáliából megszületett a karácsony, így sok helyen a hagyomány elkezdett a korábbi szaturnália végéhez, december 25.-éhez kötődni.

Ezzel nagyjából egy időben Szent Miklós története is népszerűvé vált. A legenda szerint volt egy szomszédja, aki szükségre jutva három szűz lányát utcalánynak kényszerült adni, hogy ételhez jussanak. A mai Törökország területén található Myra város püspöke, Miklós pedig annyira elborzadt emiatt, hogy az éjszaka leple alatt, titokban aranyalmát rejtett ágyuk mellé, ezzel megmentve őket a nyomortól. A 4. századtól Miklós már a gyerekek védőszentjének számított. Szent Miklós ajándékozási hagyománya a 13. században Hollandiából indult ki és vált hagyománnyá.
A reformáció idején, mivel Luther Márton elutasította a szentek imádását, így mindent megtett azért, hogy Szent Miklósról a gyerekek érdeklődését a kis Jézus születésére irányítsa. Az, hogy Amerikával ellentétben nálunk a Mikulás helyett a Jézuska hozza az ajándékokat így protestáns hatásnak tulajdonítható. A hagyomány úgy tartja, hogy az ajándékok azokat a tárgyakat szimbolizálják, amelyeket a napkeleti bölcsek hoztak ajándékul Jézus születésekor. A gyerekek eleinte csak olyan apró ajándékokat kaptak, mint az alma, a dió, a pénzérme. Ajándékot a magyar paraszti kultúrában a falusi portákat végig járó, dramatikus jeleneteket előadó kántálók, betlehemezők, köszöntők is kaptak.

Szalmából készült betlehem. Balatoni Múzeum Néprajzi Gyűjteménye. Ltsz.: 98.10.2.

A napjainkra jellemző nagy ajándékozás csak a 19. században kezdett megszokottá válni. Az igazán nagy változást a 20. század hozta el, ahol a karácsony egyfajta jelenséggé vált az Egyesült Államokban. Az amerikai álom és a gazdasági fellendülés időszaka a második világháború után egy egész iparágat szentelt az ünnep köré, a globalizáció terjedésével pedig az amerikai minták egyre inkább nálunk is utat törtek maguknak.

Karácsonyfa kislánnyal, 1940-es évek, Keszthely. Balatoni Múzeum Fotótári Gyűjteménye. Ltsz.: 26339.

Források:
N. Bartha Károly et al.: A magyarság néprajza IV: A magyarság szellemi néprajza. Budapest, Királyi Magyar Egyetemi Nyomda, 1937.
Dömötör Tekla (szerk.) Magyar néprajz nyolc kötetben VII: Népszokás, néphit, népi vallásosság. Budapest, Akadémiai Kiadó, 1990.
https://www.evangelikus.hu/hitunk/fogalomtar/karacsony/karacsonyfa-eredete-szimbolumai
https://f21.hu/vilag/a-karacsonyi-ajandekozas-tortenete/

Fejléckép: Utcarészlet tülkölő juhászbojtárral. Fotó: Sági János, 1907. Balatoni Múzeum Fotótári Gyűjteménye. Ltsz.: 311.