Mesterei: az ókor és a népművészet

2026. február 26.

Március hónap műtárgyaként képzőművészeti gyűjteményünk egyedülálló darabját tekinthetik meg az érdeklődők. Medgyessy Ferenc márványszobra kifinomult és letisztult, mégis határozott formában összegzi a klasszikus magyar szobrászat jellegzetességeit. Az időtlen szépség kifejezésének lehetősége vissza-visszatérő kérdés a művészet történetében. De vajon miként kapcsolódhat egy 20. századi alkotó Michelangelo formanyelvének hagyományához?

A művész

(Debrecen, 1881. január 10. – Budapest, 1958. július 20.)

Medgyessy Ferenc eredetileg orvosnak tanult (és az első világháború alatt ekként is szolgált a fronton). Azonban még tanulmányai befejezésének évében Párizsba utazott, hogy alkotói, kezdetben festészeti, képzésben részesüljön. A francia főváros két nagy, egymással rivális iskolájában is tanult, többek között Perlrott-Csaba Vilmossal, Czóbel Bélával, Berény Róberttel, Kernstok Károllyal egy időben.

Érdekesség, hogy Párizsban, az akkor még szobrásznak készülő Boromisza Tibor lakótársa volt, akivel ott barátkoztak össze. Bár „valójában nem egymás társaságát, hanem kizárólag Párizst keresték”, ebben a pezsgő kulturális közegben mindketten döntésre jutottak pályájukkal kapcsolatban és műfajt váltottak: Medgyessy végül a szobrászat, Boromisza pedig a festészet mellett határozta el magát. Elképzeléseikben közös volt, hogy előszeretettel kutatták a magyar népművészet motívumkincsét, és céljuk volt, hogy azt a „nagy” (magas) művészettel összhangba hozva, nemzetközileg is modern szintre emeljék. 1922-ben közös kiállításuk nyitotta meg a Helikon Művészeti Vállalat kiállítóterét Budapesten – számolt be a Nyugat Figyelő szekciójában Bálint Aladár.

Másik nagy inspirációs forrása firenzei tanulmányútja lehetett. Az olasz reneszánsz, kiemelten Michelangelo Buonarroti, hatása ugyanis egész életművén végigvonult. Mellette valószínűleg mindkét európai nagyváros régészeti tárlatait is látogatta, hiszen a művészettörténeti leírások és a személyes visszemlékezések is kiemelik az archaikus (egyiptomi, görög, etruszk) kultúrákhoz való vonzalmát.

Hazatérte után, az 1910-es évektől, saját szobrászi munkássága mellett, aktívan részt vett a magyar művészeti élet szervezésében is. A Századosi úti művésztelepre költözött, ahol a magyar művészeti elittel élt, dolgozott, gondolkodott együtt. Az 1920-as években Egry, Márffy, Kozma, Rippl-Rónai, Bernáth és Vaszary társaságában megalapította a Képzőművészek Új Társaságát (KUT), ahol Medgyessy a legfontosabb döntéshozók közé tartozott. Volt alelnök, részt vett az Ernst Múzeumban rendezett kiállításaik anyagának zsűrizésében és elméleti tanulmányokat publikált a közösséghez köthető Uj Szin című lapba.

László Gyula Medgyessy-monográfiájában olvasható az alábbi, ars poeticaját tömören összegző mondat: „Medgyessy Ferenc mesterei: az ókor és a magyar népművészet.” Nagy mesterhez méltó módon tehát, egész életében a régi művészeti forrásokból kiindulva, az új magyar szobrászat megteremtésén, a korszak alkotói elveinek felfrissítésén dolgozott.

A mű

E szellemi háttér és pályaív ismeretében, nézzük meg most közelebbről a Balatoni Múzeumban őrzött munkáját!

Medgyessy Ferenc: Női akt, 1946.
Ltsz. 54.137. / alternatív címe: Vetkőző női akt / faragott ruskicai márvány / magasság: 100 cm, talapzat mérete: 35 x 31 cm, talapzat magassága: 7,5 cm / talapzaton jelezve: Medgyessy F. / fotó: Kiss Viktor

Medgyessy egységes stílusa és határozott kifejező ereje miatt alkotásainak monumentalitása nem függ feltétlenül azok méretétől, így kisebb plasztikái is alkalmassá váltak a felnagyításra. Ezzel az eszközzel gyakran élt is, 1910—20 között alkotott műveinek jelentős részét később nagyobb méretekben érlelte tovább. A Balatoni Múzeum szobra is ezek közé tartozik: első verziója 1917-ből való, melyet 1946-ban dolgozott át.
Ez a változat az erdélyi Ruszka-havasokban bányászott márványból készült, amely jó farghatósága és világos, a fehéres–szürkétől egészen a rózsaszínig terjedő színei miatt különösen kedvelt építészeti és szobrászati alapanyag volt a 19–20. század fordulóján.
A talapzaton szemben álló, egy főnézetre komponált, egész alakos női aktot látunk, aki felemelt két kezével hosszú haját összefogja, tekintetét lefelé szegezi. A talapzat hátsó részén egy, a térd magasságáig felérő kőtömb áll, amely kapcsolódik a nőalakhoz. Vagy a nőalak kapcsolódik a kőtömbhöz? Mintha annak durva felületéből lépne elő puha, íves formájú lábával.
Az alak és az őt tartó kő felületének eltérő megmunkálása kifejezi az (akár a korszakban divatos fauve-os művészettel is párhuzamba hozható) vad természet és annak elemi erejét klasszikus formákba rendező emberi tevékenység egységét. A tömbszerű, zárt kompozíció tovább erősíti azt az érzetet, hogy ez a két erő nem egymás ellen, hanem egymásért dolgozik, egy rendszerbe foglalható.
A kőtömbszerűség elve hagyományosan Michelangelo nyomán terjedt el a szobrászatban. Egy neki tulajdonított, elhíresült idézet szerint: „Minden kőben benne van a szobor, csak a felesleget kell lefaragni róla.” A reneszánsz mester, akinek művészetét szintén erősen megalapozta az antik szobrok tanulmányozása, általában maga is zárt kompozíciókban dolgozott. Medgyessy pedig feltehetőleg ismerhette ezeket a kompozíciókat. Tömszerűségük ellenére azonban egyikük munkái sem statikusak. Jelen szobrot dinamikussá teszi testtartásának enyhe asszimetriája és kezeinek mozdulat közben elkapott helyzete.

A reneszánsz tisztelete esetében nem merült ki puszta historizálásban. Művészetszemlélete, egy a frontot megjárt alkotó humanizmusával és orvosi-anatómiai ismereteivel együtt, emberi alakok megformálásában érvényesült.

Már életében kanonizált művésszé vált, határozott program szerint dolgozott, egységes stílussal, tudatosan építette életművét. Saját munkásságát mégis átmenetinek tekintette (ahogy a mai történetírás Michelangelo-t is az érett reneszánsz és a manierizmus között helyezi el). Medgyessy Ferenc és generációja a történelmi- és zsánerszobrászat, illetve a 20. század korszerű, magyar művészete között alkotott átmenetet.

(Az oldal borítóképe Pekáry Tamás fotója a Balatoni Múzeum Fotótárából, ltsz. 1431.)