III. felvonás: A post-hun kor
1967-ben Dabronc–Ötvöspusztán villanyoszlop ásása közben egy temetkezést bolygattak meg a munkások. Sági Károly, a Balatoni Múzeum akkori régész-igazgatója szállt ki a helyszínre összegyűjteni a leleteket, majd teljesen feltárni és ledokumentálni a temetkezést. Az ÉÉK–DDNy-i tájolású, padmalyos sírban Frech (írói nevén Füzes) Miklós archeobotanikus megállapításai szerint tölgyfából kivájt koporsóban nyugodott egy nő, egykor birkagyapjúból készült nemeztakaróba burkolva.
A koponyától északra egy hun kori, szürke, kézzel formált, utánkorongolt, nyakgalléros, egyfülű, besimított díszű korsót találtak – és törtek össze a munkások. Az elhunyt medencéjéből egy stilizált állatfejben végződő, karikára hajló peckű ezüstcsatot kotorásztak ki a környékbeli gyerekek.
1. kép: Ezüstcsat a dabronc–ötvöspusztai női sírból (fotó: Hámori Péter, Miháczi-Pálfi Anett, balra és textilövvel történő viselésének rekonstrukciós rajza, Sági 1984 nyomán, jobbra)
A kidobott föld átnézése közben lelt borostyánszilánkok alapján Sági arra a következtetésre jutott, hogy borostyángyöngyből fűzött nyaklánca lehetett az elhunytnak (noha a párhuzamok alapján nemcsak nyakban hordtak borostyánt, mivel medence tájékon is gyakran előkerülnek azok).
A kidobott földből szerencsére még egy aranyozott ezüst, öntött, vésett, poncolt és niellós díszítésű, állatfejben végződő, egykor vastűvel ellátott fibulapár is napvilágot látott. A még a földben megtalált két oldalsó gomb esetében nem volt egészen egyértelmű, hogy melyik ruhakapcsolóhoz tartozhatott, ezért restauráláskor az épebbik példányra húzták fel azokat – és nem arra, melyet a megtaláló ásója finoman kettészelt.
2. kép: Aranyozott ezüst fibulapár a dabronc–ötvöspusztai női sírból (fotó: Hámori Péter, Miháczi-Pálfi Anett)
A fibulapár két darabja nem egy közös, hanem két különböző öntőmintával készült.
A fibulatípus formailag közel áll a Szekszárd–Sokolnice-típusú fibulákhoz, azoknak formai előképe lehetett az 5. század középső harmadából. A tárgyak kopottsága azt mutatja, hogy hosszabb ideig használhatták azokat, vagy azok nemcsak az ünnepi viselet részét képezték.
A korábbi szakirodalom a síregyüttest az 5. század második felére helyezte, azaz az írott források alapján 456/457–471/473 közé (alább magyarázom, miért), azaz lényegében az 5. század harmadik negyedére. Sági kitűnő sír-és tárgyelemzése az értelmezésnél sajnos félresiklott. A padmalyos temetkezési forma miatt (a padmaly a sírakna hosszanti oldalában kialakított üreg, ahova a koporsót betolták) a keleti – és nem az alföldi – szarmatákat gyanúsította meg, és azon belül is az Attila idejében Pannóniába telepített sadagokat, kiknek Attila halála után a szomszédjai lettek a keleti, más néven osztrogótok. Mindemiatt sadag családba került (és sadag temetkezési hagyományoknak megfelelő), de – a viseleti elemek miatt – keleti gót származásúnak értelmezte az elhunyt etnikai identitását.
Nézzük, mi is a probléma ezzel az elmélettel!
Történeti háttér
A hunok oldalán harcoló osztrogótok 456-ban foedust kötöttek a rómaiakkal, melynek értelmében megkapták Pannonia déli részét, s létrehozták a pannoniai osztrogót királyságot (456/457–471/473).
A területen Jordanes szerint három osztrogót király osztozott és uralkodott nagy egyetértésben:
Thiudimer király „iuxta lacum Pelsois”, azaz a Balaton mellett;
Valamer „inter Scarniunga et Aqua nigra“, talán(?) a Bosut és a Jarčina folyó között, illetve Vidimir „inter utrosque”, azaz a két terület között.
Az osztrogótok pannoniai berendezkedése lassan bontakozott ki, s végül nem is valósult meg teljes mértékben. 461-ben egy új foedus ismerte el a pannoniai berendezkedésüket, a béke biztosítéka pedig Thiudimer király fia, a gyermek Theoderich (más írásmódban: Theuderik / Theoderik / Theodorik / Teoderik) volt, akit csak 468 táján bocsátottak haza a keletrómaiak.
Az osztrogótok ellen aztán felkeltek a szomszédos szarmaták, gepidák, szkírek és szvébek, akiket a Bolia menti csatában győztek le amazok 469-ben.
A győzelem ellenére néhány éven belül megváltozott az osztrogótok helyzete. Jordanes szerint elfogyott a zsákmány, melyet a szomszédos népektől szereztek, illetve az élelem és ruházat hiánya ütötte fel a fejét, továbbá
utálatossá vált a béke azon férfiak számára, akiknek a háború jelentette az élet szükségességét.
Jordanes szerint a gótok Thiudimer királyhoz mentek, és hangosan lármázva, könyörögve kérték, hogy vezessen háborút, bármelyik irányba, ahogy csak kívánja.
471 és 473 között elkezdték Pannonia kiürítését. A keleti gótok egy része Vidimir vezetésével Itáliába vonult, majd tovább Galliába a nyugati gótokhoz. A keleti gótok másik része Thiudimer és Theoderich vezetésével keletrómai területre vonult, s megkapták Illyricumot. Theoderich 474-től lett az osztrogótok királya, közel húsz évvel később pedig Itália királya lett (493–526).
A történelemkönyvekbe Nagy Teoderik néven vonult be.
De ez már egy másik történet kezdete… Térjünk vissza Theoderik gyermekkorába, amikor is a későbbi Dabronc-Ötvöspusztán eltemetett hölgy élhetett.
Régészeti háttér
Jordanes elmondása alapján rajzolta meg Kiss Attila régész azt a térképet, melyen a három osztrogót király területét határolta körbe az addig ismert régészeti lelőhelyek egyszerű összekötésével. Az 5. századi tárgytípusokat az előkerülési helyük, földrajzi helyzetük és a temetkezési körülmények alapján, tulajdonképpen az írott források nyomán igyekeztek meghatározni, hogy egyes lelőhelyek anyagai milyen etnikumokhoz köthetők. Így történt, hogy a post-hun kori és pre-langobard kori dél-dunántúli lelőhelyeket automatikusan az osztrogótokhoz kötötték, és a pannoniai osztrogót királyság megszűnésével (471/473) húzták meg a temetők használati idejének felső határát. A szórványleletek, sírok és temetők leletanyagának etnikus értelmezése a 2000-es évek elejéig magától értetődő volt.
A nemzetközi kutatás mai szemlélete szerint azonban mindez már kevésbé helytálló. Többek között Volker Bierbrauer német régész hívta fel a figyelmet magyar kutatás korábbi következetlenségeire, egyúttal cáfolta a dunántúli lelőhelyek osztrogótokkal történő azonosítását. A német kutatás szerint a „tárgy=etnikum” felfogás következtében több tárgytípust etnikailag és történetileg is tévesen interpretáltak.
Ma már a magyar régészeti kutatás sem fogadja a „vegyes érvelést”, azaz a történeti és régészeti források összemosását. Minderre már az „örvénnyé kavarog hun gót“ hónap műtárgya sorozat első részében is utaltam. Az utóbbi egy-két évtizedben óvatosabban fogalmaznak a kutatók a fenti lelőhelyek kapcsán; nem keleti gótnak nevezik őket, hanem – közelebbről meg nem nevezhető – keleti germán kifejezést használják (a lényegi áttörés noha még nem történt meg teljesen).
A leletek egy részének közelebbi keltezése sem engedi meg azt a korábbi módszert, miszerint egy történeti adattal húzzuk meg egy adott tárgy földbekerülésének az idejét, ezzel egy szűk időkeretbe szorítva a tárgy készítési és használati idejét.
A jelenlegi régészeti kutatás tehát antikvárius szemléletű, vegytiszta, régészeti alapokon nyugvó és régészeti módszerekkel (topográfia, tipokronológia, archeometria stb.) kutatott eredményekre teszi a hangsúlyt, legfeljebb struktúratörténeti, semmint historikus síkon értelmezi azokat.
Ti. ha egy régészeti leletkört egy bizonyos népcsoporttal azonosítunk, akkor az azon belüli, egyidős, de kultúridegen leletekkel vajon kiket gyanúsíthatunk meg, vagy a kultúrtéren kívül eső, de hasonló összetételű vagy párhuzamot mutató leletegyütteseket kikhez köthetjük, ha az akkori ottani lakosság jelenlétéről nem rendelkezünk egzakt írott forrással?
De evezzünk is vissza lágyabb vizekre, legalább így a végén!
Habár nem in situ kerültek elő a fibulák, a párhuzamok alapján joggal feltételezhető, hogy két vállon hordták őket, méghozzá fejjel lefelé. Ha kíváncsi, miként viselhették ezeket a ruharögzítő elemeket, a hónap műtárgya tárló mellett
tekintse meg a Ha a divat beszélni tudna… – Divattrendek régen c. időszaki kiállításunkban szereplő, Kiss Viktorral közösen alkotott virtuális rekonstrukcióinkat is!
Irodalom
Bierbrauer, Volker: Zum pannonischen Ostgotenreich (456/457–473) aus archäologischer Sicht. In: (Hrsg.: Heinrich-Tamáska, Orsolya): Keszthely-Fenékpuszta im Kontext spätantiker Kontinuitätsforschung zwischen Noricum und Moesia. Castellum Pannonicum Pelsonense 2. Budapest/Leipzig/Keszthely/Rahden/Westf. 2011, 361–380.
Brather, Sebastian: „Etnikai értelmezés” és struktúratörténeti magyarázat a régészetben. Korall 24–25 (2006) 23–72.
Kiss Attila: Die Osthrogoten in Pannonien (456-473) aus archäologischer Sicht. Zalai Múzeum 6 (1996) 89–90.
Miháczi-Pálfi Anett: Hagyomány, átalakulás és innováció az 5. századi női viseletben. Archaeologiai Értesítő 143 (2018) 23–49.
Miháczi-Pálfi Anett: A viselet és a viselet elemeinek változásai az 5. század folyamán a Kárpát-medence nyugati felében c. készülő doktori disszertáció kézirata.
Sági Károly: Az ötvöspusztai V. századi sír. A Veszprém Megyei Múzeumok Közleményei 17 (1984) 81–91.
Tárgyleírások
Korsó
Anyag: kerámia
Leírás: szürke, kézzel formált, utánkorongolt, nyakgalléros, egyfülű, besimított díszű korsó, kiegészített.
Ma.: 17,3 cm, Szá.: 9,2 cm, Fá.: 7,2 cm
Lelőhely: Dabronc–Ötvöspuszta
Megszerzés ideje: 1967.
Ltsz.: 75.173.1.
Fibulapár
Anyag: aranyozott ezüst
Leírás: öntött, vésett, eredetileg háromgombos, szélein poncolt, kengyelén és állatfejben végződő lábán niellóberakásos, egykor vastűvel ellátott (korabeli restaurálás során elporladt) fibulapár (egyik példány két oldalsó gombja hiányzik).
H.: 6,7 cm, ill. 6,8 cm, sz.: 4,3 cm, ill. 1,8 cm
Súly: 14,1 g, ill. 10,8 g
Lelőhely: Dabronc–Ötvöspuszta
Megszerzés ideje: 1967.
Ltsz.: 75.173.2.
Övcsat
Anyag: ezüst
Leírás: állatfejben végződő, karikára hajló peckű csat, téglalap alakú szíjbefogó lemezzel, melynek széle ferdén rovátkolt és négy nagy félgömbfejű szeg rögzíti a visszahajtott lemezt
H.: 8,9 cm, szíjszorító lemez h.: 5,1 cm; sz.: 3,3 cm
Lelőhely: Dabronc–Ötvöspuszta
Megszerzés ideje: 1967.
Ltsz.: 75.173.3.
