A Balatoni Múzeum lepkegyűjteménye

2018. február 26. KardoslepkeLepkeLepkegyűjteményKis Apolló-lepke

Bekő Tamás, a Magyar Nemzeti Levéltár Zala Megyei Levéltárának munkatársa utánajárt, hogyan alakult ki ez a különleges kollekció.

Az első lepkés tárló még a századforduló után a fővárosból érkezett Keszthelyre, a másik anyag – Kapelláró Gottlieb órásmester magángyűjteménye – 1940-ben került az intézmény birtokába.

Sajnos mindkét kollekció elkallódott a háborút követő zűrzavaros időkben, a fennmaradt dokumentumok azonban arra sarkallnak, hogy történetüket megörökítsük az utókor számára.

A múzeum lepkegyűjteményét báró Wlassics Gyula vallás- és közoktatásügyi miniszter alapozta meg, aki 1902 augusztusában 875 darabból álló kollekciót adományozott a Balatoni Múzeum Egyesületnek.

Mivel a keszthelyi lokálpatrióta kör kifejezett szándéka volt, hogy a Balaton-vidék muzeális értékű tárgyai mellett a környék természeti értékeit is összegyűjtsék, a városban kitüntető figyelemmel és örömmel fogadták a zalai származású miniszter ajándékát.

Az anyag idővel tovább bővült, majd a szorgos gyűjtőmunka eredményeként a természettudományi tár lepke- és rovartárlóit 1909 nyarán már kiállítás keretében is láthatta a közönség.

A lepkegyűjtemény kurátorságát az egyesület egyik lelkes tagja, az olasz-osztrák származású keszthelyi iparos, Kapelláró Gottlieb vállalta magára, aki lelkiismeretesen, nagy elhivatottsággal és szakértelemmel bábáskodott a preparátumok felett.

Javaslatára 1912-ben szénkénegező ládát vásároltak, 1917-ben pedig, amikor 213 lepke kiselejtezésére került sor, a hiányt a helyi gyűjtéséből származó anyaggal pótolta.

Mindeközben saját gyűjteményét gyarapítva, tudományos igényességgel kutatta Keszthely és környékének lepkefaunáját. 1920-21-ben Csák Árpád régész és muzeológus javaslatára tollat fogott, és korábbi feljegyzései és tapasztalatai alapján megírta a környék nagylepke faunisztikai alapvetését, amit „Keszthelyvidék Nagylepkéi” címmel a Balatoni Múzeumnak ajánlott fel.

Noha Kapelláró ízig-vérig amatőr rovarász volt, s mint ilyentől távol állt a tudományos célból történő publikálás, az ízeltlábúak iránti szenvedélye és tudásszomja mégis arra ösztökélte, hogy a kor jeles entomológusaival is kapcsolatba lépjen.

Levélváltás útján ismerkedett meg az Országos Természettudományi Múzeum nemzetközileg elismert rovarászaival, többek közt az intézmény lepkegyűjteményének kurátorával, a lepkész-muzeológus Schmidt Antallal.

Vele évtizedekig állt levelezésben, és ha szoros barátság nem is alakult ki köztük, önzetlen emberi és kölcsönös szakmai kapcsolat igen. Schmidt doktor segített Kapellárónak a számára ismeretlen fajok meghatározásában, aki cserébe keszthelyi lepkéket küldött neki.

Ezekből a példányokból ma is megtalálható néhány a Magyar Természettudományi Múzeum lepkegyűjteményében.

1928 után a Balatoni Múzeum gazdag anyaga az új kultúrpalotába került, ahol 1937-től a természettudományi anyag öt földszinti kiállítóteremben – köztük egy külön helyiségben a vidék lepke- és bogárvilága 7 tárlóban – került bemutatásra.

Dornyay Béla igazgató különösen büszke volt az intézmény lepke- és rovargyűjteményeire. 1941. április 23-án Budapesten, majd november 27-én Keszthelyen tartott előadásaiban is kiemelte, és a hallgatóság figyelmébe ajánlotta a múzeum rovartermét és a Kapelláró-féle lepkéket felvonultató tárlatot.

Ahogy az előzőekben már említettük, az intézmény lepkeanyaga sajnos elpusztult, így annak összetételéről csak Kapelláró Gottlieb kézirata és Dornyay Béla 1941. február 15-én készített fényképe nyújt némi fogódzót. Ez utóbbi forrás a rovarterem lepkés fali tárlóját, és Kapelláró egyik asztalszekrényét ábrázolja.

A felvételen látható függő tárló anyaga csak töredékét képezi az eredetileg 875 lepkéből álló 1902-es kollekciónak. A gyűjteményben 348 felcédulázott lepke került elhelyezésre, a családonként rendezett fajok sorrendje nagyvonalakban Abafi-Aigner Lajos lepkés könyvének nevezéktanát követi.

Ugyanakkor azt is tudjuk, hogy a preparátumok zöme az idők során kicserélődött, a képen viszont több olyan Kárpát-medencei faunelem is feltűnik, amely a mai Magyarország területén már nem fordul elő. Mivel Kapelláró kizárólag Keszthelyen és környékén lepkészett, ezek a fajok – mint az alpesi apolló-lepke (Parnassius apollo), vagy a Mediterráneumban élő tigrislepke (Charaxes jasius) – még biztosan a régi törzsanyag részét képezték.

Sokkal szerencsésebb helyzetben vagyunk a keszthelyi lepkész gyűjteményének rekonstruálása terén. Kapelláró fennmaradt jegyzeteiből ismert, hogy 1921-ben több mint hatszáz, 1936-ban pedig már hétszázon felüli nagylepke fajt regisztrált Keszthely vidékéről.

Szakszerűen preparált és gondosan felcédulázott lepkéit üvegfedelű asztali tárlókba tűzte, ezekből halála után öt darab került a Balatoni Múzeum birtokába.

A Dornyay fényképén megörökített vitrinben közel 200 általa gyűjtött nappali lepke (Diurna) sorakozik, köztük jó néhány helyi ritkasággal, mint a farkasalmalepkével (Zerynthia polyxena), a hazánkból időközben eltűnt, fokozottan védett narancsszínű kéneslepkével (Colias myrmidone), vagy a különleges szépségű gyászlepkével (Nymphalis antiopa).

Kapelláró példás muzeológiai igénnyel összeállított lepkegyűjteményét számos faunisztikai újdonság tette még értékesebbé. Különösen azok az országos viszonylatban is alacsony egyedszámú és védett fajok figyelemreméltóak, melyek nemcsak a Keszthelyi-hegység, hanem a Bakony nagylepkefaunájára nézve is újak.

Ilyen például a déli boglárka (Leptotes pirithous), a gyászbagolylepke (Mormo maura), a pompás aranybagolylepke (Panchrysia deaurata) vagy a ritka fahéjbagolylepke (Amphypira cinnamomae).

A Balatoni Múzeum életében és gyűjteményeiben jelentős változást idéztek elő a világháborús események.

1944 nyarán Dornyay Béla igazgató a természettudományi osztály anyagában fellépő Anthrenus (múzeumbogár) veszély miatt zaklatott hangvételű levélben kérte a felsőbb szervek azonnali segítségét.

Október közepén a katonai parancsnokság, november elején pedig a szolnoki hadikórház foglalta le önkényesen az épület helyiségeinek jelentős részét. 1945 tavaszán a múzeum legértékesebb, vagonokra rakott műtárgyai a zalaegerszegi vasútállomáson bombatámadás következtében megsemmisültek.

Dornyay 1945. november 19-én írt jelentéséből kiderül, hogy a szerencsétlenség kizárólag az intézmény néprajzi, régészeti, művelődéstörténeti és könyvtári anyagát érte, míg a Keszthelyen maradt természetrajzi osztály semmiféle veszteséget nem szenvedett.

Sajnálatos tény azonban, hogy a páratlan értékű lepkegyűjtemény ennek ellenére is ebek harmincadjára jutott, egy része Sopronba került, míg számos példány különböző általános iskolák és illetéktelen magánszemélyek birtokába vándorolt.

A háború után először 1951-ben, Kovács Béla természetrajz-földrajz szakos gimnáziumi tanár, a múzeum külső munkatársa nyúlt kellő alázattal és szakértelemmel a szebb napokat is látott entomológiai gyűjteményhez.

Működése során tervbe vette az elhanyagolt rovartani anyag rendezését, és célul tűzte ki a részben elkallódott Kapelláró-féle lepkegyűjtemény visszaszerzését a múzeum számára.

Kovács 1952-ben elvégezte a lepkék szénkénegezését, a következő év nyarán pedig jelentést készített a gyűjtemény leltározásáról, melyet augusztus 4-én a Népművelési Minisztérium Múzeumi Főosztály részére is felterjesztettek. Úgy tűnik Kovács tervei csak részben valósulhattak meg.

A megcsonkított Kapelláró-gyűjtemény „kölcsönvett” példányai többé már nem kerültek vissza Keszthelyre.

Lepkék utoljára az 1955. július 1-én megnyitott új állandó kiállításon szerepeltek a múzeumban. Ekkor a Balaton-vidék változatos flóráját bemutató teremben, a festett és préselt növények mellett néhány rovar- és lepkepreparátummal is találkozhattak a látogatók.

Mindeközben a törzsanyagát vesztő lepkegyűjtemény maradéka a raktárban várta sorsa beteljesedését. Gaál Károly igazgató 1955. augusztus 3-án a Múzeumi Főosztály részére benyújtott második ötéves tervjavaslatában kifejtette, hogy a természetrajzi anyag teljes kicserélése annak gondozatlansága miatt feltétlenül szükséges.

Elképzelése szerint a jövőben rendszeres gyűjteménygyarapító munka kezdődne madár, emlős és rovaranyag terén. Ezzel egy időben vette kezdetét a természettudományi osztály gyűjteményeinek leltározása. Az 1955-ben indult, majd 1958-1963-ig tartó revízió során azonban egyetlenegy rovar sem került a leltárkönyvek lapjaira.

Ez részben annak tudható be, hogy az 1956-os eseményeket követően a természetrajzi anyag ismét gazdátlanná vált, így vélhetően a lepkegyűjtemény maradványait is kiselejtezték.

Az a néhány példány pedig, ami Kapelláró lepkéiből megmaradt, minden bizonnyal ez idő tájt került a Magyar Természettudományi Múzeum tulajdonába.

Felhasznált irodalom:

• Abafi-Aigner Lajos: Magyarország lepkéi, Bp. 1907.
• Magyarország nagylepkéi (Macrolepidoptera of Hungary) 2. kiadás. Szerk.: Dr. Varga Zoltán, Bp. 2012.
• Gaál Károly: A Balatoni Múzeum 10 éve. In.: Magyar Múzeumok 1945-1955. Bp. 1955. 114-117. p.
• Solymár István: A Balatoni Múzeum tanulságos kiállítása. In.: Népművelés, 1955. 628-631. p.
• Sági Károly: Hetvenéves a keszthelyi Balatoni Múzeum. In.: A Veszprém Megyei Múzeumok Közleményei 8, Veszprém 1969. 11-38. p.
• Bényi László: Adatok a keszthelyi Balatoni Múzeum múltjából (1948-1949). In.: A Veszprém Megyei Múzeumok Közleményei 11, Veszprém 1972. 9-14. p.
• Bekő Tamás: Kapelláró Gottlieb, a keszthelyi lepkész. In.: Zalai Hírlap, 2018. február 24. 10. p.