A kövekről

2020. január 9. középkorVállusPálosRégészetKőfaragványok

A helyi kezdeményezés eredményeképpen, a vállusi önkormányzat, magánszemélyek és a Bakonyerdő Zrt. támogatásának köszönhetően a Göcseji Múzeum és a Balatoni Múzeum közös összefogásával folyó vállusi ásatások jelentős eredményeket hoztak a 2018. és 2019. évi feltárások során. A pálos kolostor területén  nagyszámú faragott építészeti elem került elő, melyek a tudományos feldolgozás során nagy segítségére lehetnek a szakembereknek abban, hogy valós képet alkothassanak az egykori épületekről.

A vállusi erdőben megbúvó kolostoregyüttes területén kialakított kutatóárkokból nagyobb számban boltozati bordák, és egy ajtó – előbb 2018- ban szárköve az in situ küszöbkővel, illetve 2019- ben az ajtó – íves záródásának töredéke került elő. Továbbá még két jelentősebb faragvány egy konzol töredék és talán egy mérműves szerkezethez tartozó kisméretű töredék gazdagítja a sorozatot.

A terepi munka során a faragványok előkerülési helyét dokumentáljuk, szabadkézi rajzot (manuálé), fotót készítünk, majd ezek alapján elkészítjük a faragvány felmérési rajzát. Egy-egy szerkezeti rekonstrukció ezeknek az adott építészeti elemhez tartozó felmérési rajzoknak az összesítéséből, az egyes elemek összerajzolásából áll. A rajzos dokumentáció mellé szöveges, leíró adatlap is készül, amely a Lapidarium Hungaricum irányelveinek megfelelően a faragvány főbb adatait- meghatározás, méretek, kőzet típusa, faragvány kora, előkerülés helye és ideje- tartalmazza.

De miért is fontos, hogy ezeket a töredékeket összegyűjtsük és feldolgozzuk?

A Kárpát-medencében a római kortól kezdve megfigyelhető a faragott kövek vándorlása. Adott korszakon belül is előfordul egy-egy elbontott szerkezet elemeinek másodlagos felhasználása. Az építőanyag érték. Nem újdonság ez, mindig a praktikus, ésszerű megoldásokat keressük. Nyilván nem csak a szépen megmunkált kváderkövekről, faragott szerkezeti elemekről van szó, hanem az egyszerű, a falazat magját alkotó törtkövekről, falazókövekről is. Ezek nagy számban álltak rendelkezésre egy-egy hosszan tartó háborús időszak után, az ekkor tömegével romossá vált települések, illetve épületek esetében.

Az újrahasznosítható kőanyag nagy érték volt. Példa erre Visegrád, ahol a középkori királyi palota török kor végére rommá lett épületeit egyszerűen kőbányaként használták. A „bányát” az osztrák Starhemberg család nyitotta, akik I. Lipót császár hadiszállítójaként, az uralkodó adósságai fejében szerezték meg Visegrádot. A magyar kamara azonban visszaperelte tőlük az adományt. A hosszú per már a vége felé járt, amikor a Starhembergek, hogy minél több hasznot kipréseljenek veszendőbe menő uradalmukból hozzáfogtak a palota falainak kitermeléséhez és a kövek kiárusításához (ld. 1.kép).

Buzás Gergely nyomozásának köszönhetően azonban egy-egy faragott kő sorsa pontosan követhető: a Visegrádi Madonna, amely a palotakápolna reneszánsz szentségházának oromdísze lehetett, a bontás során felkeltette Nedeczky Imre érdeklődését, aki miután megszerezte azt, saját házába ajtódíszként beépítette. Itt bukkant rá 1855-ben egy tudós pap, Majer István, aki 1863-ban közzé is tette, felszólítván a Magyar Nemzeti Múzeumot e ritka értékes műkincs megvásárlására. A Nemzeti Múzeum helyett azonban Simor János érsek szerezte meg azt, így a Madonna Esztergomba került, Visegrádra pedig csak az 1950-es években jutott vissza (ld. 2.kép).

Székesfehérváron a királyi bazilika északi mellékhajója és az ahhoz kapcsolódó kápolnasor még az 1700-as évek végén is épségben áll, de az új püspöki rezidencia építése miatt végül is lemondanak róla. Az 1800-as évek elejétől árusítják ki a székesegyház faragott kőanyagát, kőről-kőre, darabról darabra árusítva ki a magyar királyok koronázó és temetkező helyének maradványait. Miközben az újonnan létrehozott püspökség legitimációját keresi a Szent Istváni hagyatékban.

Óbuda antik és középkori épületeinek maradványait még a Dunán is szállították egy-egy nagyobb megrendelés helyszínére. Ilyen kövek felhasználásával épült Kalocsán a barokk székesegyház, a püspöki palota és más kanonoki épületek.

A római kori települések, erődök kőanyagának felhasználása már a kora középkori Magyarországon megindult. Kiapadhatatlan forrásnak bizonyultak a fontosabb települések közelében fekvő római maradványok.

Szerencsésebb vidékeken ezeket az antik épületegyütteseket, maradványokat, az új lakosság bírtokba vette, bele költözött ezekbe az épületekbe és új élettel töltötte meg. Példa erre a Dalmát tengerparti Split, a középkori Spalato városa, amelynek magja a 4. században Diocletianus palotájának épült. Tőle északra kb. 5 km-re helyezkedik el a görög-illír alapítású Salona városa. Mind a település, mind a palotaegyüttes egészen az avar hódításig élt (ld. 3.kép).

Salona végleges pusztulása után a megmaradt népesség a kisebb és jobban védhető palotaegyüttesbe költözött. Ebben az épületegyüttesben alakítva ki az új települést. Persze, amit kellett elbontottak, de maga az ókori építmény tömegében, sok helyen részletformáiban a mai napig áll. Természetesen Salonéből is fuvaroztak építőanyagot, a város elhagyása után, de mivel Spalato készen kapta az építészeti keretet, minimális volt a kőanyag vándorlása. Épp ezért Diocletianus palotája mellett Salona még mai is élménykeltő hely monumentális építményeivel (ld. 4.kép).

Ezzel szemben itthon sok esetben szerencsések vagyunk, ha valami a felmenő falakból is előkerül egy-egy ókori építmény feltárásánál. A 18. század végéig – a fentebb említett példához hasonló- maradványai álltak még a Keszthely melletti Fenékpuszta késő császárkori belső erődjének is. Ezeknek a maradványoknak a szisztematikus bontása a 18. században indul meg. Ekkor, a terület új birtokosai tüntetik el az ókori erőd maradványait.

Nem vagyunk sokkal jobb helyzetben a középkori épületeinkkel sem. A pusztító török háborúk nagy károkat okoztak az épületállományban is. Sokszor- ez főleg nagyméretű terek esetében fordult elő- a lőszerraktárként hasznosított épületek ért villámcsapás pusztította el az épületeket. Székesfehérváron a Szűz Mária prépostság épületét 1601-ben érte villámcsapás. Budán a Zsigmond által építtetett palota nagyterme pusztult el ilyen módon. Természetesen az elhagyott, üresen álló, leégett, tető, fedélszék nélküli épületeket az időjárás sem kímélte.

Esztergomban az 1595. évi ostrom során a támadó seregek lőtték rommá a várhegy középkori épületeit. Az ostromló ütegeket a várhegytől keletre fekvő Szent Tamás hegyen állították fel a török hadak. Így, más épületek mellett a székesegyház szentélyét is romba döntötték. A Szent Adalbert székesegyház rommá lett szentélyének építőanyagát, szobrászati díszeit azután a vár és a Víziváros átépített erődítésének falazatába építették be. Hasonló sors jutott a középkori magyar királyság legjelentősebb cisztercita kolostorának, az 1184-ben alapított pilisi apátságnak is. Ez az épület a Pilis erdeinek rejtekében állt. Itt nem volt ostrom, az apátságért nem folyt harc. Egyszerűen az elhagyott apátság jól hasznosítható építőanyag depó volt, amit azután az esztergomi vár erődítéséhez használtak fel.

De a középkori épületeket nem csak az időjárás és a támadó hadak pusztították. Az egri székesegyház későgótikus csarnokszentélyét nem sokkal elkészülte, 1542 után bontották le, alakították át, az új erődítés kialakítása miatt. A templom egykori csarnokszentélyéből bástyát építettek (ld. 5.kép).

Sok esetben az sem mentett meg egy-egy épületet, hogy épségben átvészelte a háborús időszakot.

Vácon járunk a 18. század elején. Miután felépítették a Fehérek templomát, közvetlenül a korábbi, Szent Mihály plébániatemplom közelében, nem kellet néhány évnek eltelnie és lebontották a középkori templomot, amiből nem sokkal korábban a püspök még székesegyházat akart csinálni (ld. 6.kép).

De így jár Budán a domonkosok temploma és rendháza, a ferencesek temploma, és a Szent Zsigmond prépostság épülete is (ld. 7.kép).

Azután a 19. század végi nagy fellendülés adott újabb lendületet a középkori épületállomány pusztításának. A millenniumi lázban égő ország fényt és pompát, csillogást és dicső múltat akart, ezekhez az elvárásokhoz kevéssé illett volna a kopott múlt hiteles bemutatása, ezért megszületett egy ragyogó, az ezredforduló Magyarországának elvárásaihoz igazított, ezért a valós történelmi múltat kevéssé figyelembe vevő, a kor igényeihez azonban mindenben igazodó plébániatemplom, amelynek a ferences rendhez, vagy akár az alapítóhoz már semmi kapcsolódási pontja nem volt. Mindez jól illeszkedik abba az országos folyamatba, amely középkori építészeti örökségünket érintette.

A budavári Mátyás templom helyreállítása 1873- 1896-ig tartott Schulek Frigyes tervei szerint, melynek során többek között elbontották a teljesen ép, csarnokrendszerű szentélyfejet, hogy azt egy elképzelt 13. századi állapottal helyettesítsék (ld. 8.kép). Kassán a Szent Erzsébet plébániatemplom restaurálása 1877-1901-ig tartott, azonban a felújítás egyre inkább átépítés lett, mivel a vezető építész Steindl Imre úgy gondolta a korabeli mesterek félreértették az eredeti terveket, az épület többre hivatott. A székesegyház átépítéséről írta Divald Kornél 1914-ben:

„A templom évszázadokon keresztül gyarapítóit festői belső felszerelése három szárnyas oltártól eltekintve szintén a restaurálás áldozata lett, amennyiben simpliciter kidobták. A kassai dóm évszázadok folyamán, temérdek viszontagságon esett keresztül, a legnagyobb csapás azonban, amely érte, múlt századbeli restaurálása volt. Eszünk ágában sincs, hogy ezért bárkit is felelősségre vonjunk. A tudákos kor volt itt a ludas, amely maga művészi eszmék nélkül szűkölködött s a régi mesterek alkotásainak megkorrigálásával és purifikálásával állított magának országszerte szomorú monumentumokat.”

Nem lenne teljes a sor, ha nem említenénk a pécsi székesegyház átépítését, amely 1877-1891- ig tartott. A román kori altemplom és a tornyok alsó szintje kivételével teljesen lebontották a középkori székesegyházat, hogy helyette egy ragyogó aranyban és ezüstben csillogó, hivalkodó másolatot emeljenek.

Szóval ez a kissé terjengős felsorolás elsősorban azért született, hogy lássuk, szinte napjainkig pusztultak- pusztulnak azok az épületek, melyek csonka, kopott állapotuk ellenére is hiteles túlélői történelmünknek.

És ha ezek az épületek, ezek a terek már nem állnak, csak az alapfalak, a kontúrok, akkor jönnek a kövek, azok a faragott ajtó- és ablakkeret elemek, boltozatibordák, bordacsomópontok, zárókövek, párkányelemek, egyéb szerkezeti elemek, amelyek segítenek összerakni, újra értelmezhetővé tenni egy-egy csak alaprajzában megmaradt épületet, teret, a mindennapi élet egykori épített keretét.