LogoBalatoni MúzeumBábelhal WebstudioTelepít
0
2022. február 4. - április 2. Képzőművészet

Keszthelyi kötődésű fiatal művészeknek nyílik tárlata februárban a Balatoni Múzeum dísztermében. Az eltérő művészeti gondolkodásmódokat követő alkotókat összeköti, hogy mindannyian a 2000-es években tanultak a Magyar Képzőművészeti Egyetemen. Első közös megmozdulásukkal kísérletet tesznek arra, hogy fellendítsék a keszthelyi kulturális életet. A megnyilvánulás fő célja, hogy a nagyközönség megismerje azoknak a városhoz kötődő fiatal alkotóknak a munkásságát, akik a legrangosabb hazai képzőművészeti intézményben tanulhattak. A hét művész egyedi világai különböző megközelítésmódokból kiinduló habitusokat tárnak fel, amelyeknek különbözőségeit vagy épp hasonlóságait az izgalmas találkozásokon keresztül figyelhetik meg a kiállításra érkezők. Az eltérő technikákkal készült festmények, grafikák, szobrok, installációk narratív hangvétele egy olyan fajta párbeszédet próbál elindítani, amely egy nagy kérdést feszeget: Mi is a művészet?

Bemutatjuk a művészeket

BURUCS SZABOLCS
grafikusművész
(Keszthely, 1986.)

2018-ban szereztem diplomát a Magyar Képzőművészeti Egyetemen, Képgrafikus Művészként. Mestereim König Róbert, Somorjai Kiss Tibor és Lengyel András voltak. Az egyetemi éveim alatt a legizgalmasabb a monokróm képalkotás volt számomra. A fehér és a fekete, valamint a köztük bújó tónusok ragadtak magukkal. Az erre legalkalmasabb grafikai technikák közt lavírozva hoztam létre akkori műveimet, melyek jobbára a bezártság, a kiútkeresés és az önismeret témaköreit boncolgatva keletkeztek. Sokáig foglalkoztam magamban a kérdéssel, hogy miért nem vonzódom túlzottan a színekhez, mely kérdésre csak az utóbbi időben találtam választ. Meglátásom szerint a fehér gondolati síkon a totális fényt szimbolizálja. Igaz, ezt a fényt szemeinkkel nem láthatjuk, csak filozófiai síkon létezik számunkra. Ennek a fénynek töredékei a színek, amiket be tudunk fogadni, és e fény részleges vagy teljes hiányának metaforái a szürke árnyalatai, illetve a fekete, melyeket teljes valójukban – úgy vélem – szintén nem láthatunk.

Az utóbbi pár évben a magánéletemben is a totális fény jelenléte felé kezdett fordulni a figyelmem, amit belső lelki munkával igyekszem erősíteni magamban, illetve ezen a dualisztikus síkon (a fényen, és annak hiányán) keresztül próbálom értelmezni, és megélni az Egységet. Ebben a gondolatiságban nagy segítségnek érzem a spirituális tanítók (pl. Jézus, Buddha, Lao-ce) iránymutatásait.
A mostani kiállításra is készülök ezekhez a tanításokhoz köthető művekkel, viszont ezek igénylik a színhasználatot, mi által egyúttal új kihívások elé is állítanak.

HERMANN ZSÓFIA
festőművész
(Keszthely, 1986.)

Akril és akvarell alapú festészetét – mind a technikából fakadóan, mind a megjelenített témák vonatkozásában – érzékenység jellemzi. A festékhasználatból adódó, már-már áttetsző színmezők foltszerűen terülnek el a vásznon és a papíron. A festett felületeken található finom átmenetek, és a festék folyásából születő erezet, illetve a szolid, természetes egyenetlenségű kontúrok az első ránézésre redukáltnak tűnő ábrázolást megdöbbentően részletgazdaggá teszik, amelynek finomsága csak a képekhez egyre inkább közelítve bontakozik ki. A festmények homogén, semleges, legtöbb esetben fehér háttérrel rendelkeznek, amely még inkább kihangsúlyozza az ábrázolt figurákat és egy meghatározhatatlan, éteri, űr-hatású térbe helyezi azokat, teret engedve a visszafogott színek érvényesülésének. A festmények témája a művész végtelenül személyes belső vízióiból bontakozik ki, amelyben egyaránt helye van a múltfeldolgozásnak, az önreflexiónak és a jelen közegében tapasztalt külső eseményekre való reagálásnak. Hermann Zsófia mindezt olyan képnyelvvel teszi, amely egyéni módon fejleszti tovább a metafizikus festészet hagyományát, megtartva az egyensúlyt a transzcendentális és az emberi vonatkozások között. Legyen az ábrázolt figura akár ember, akár állat, a szimbolikus jelentésréteg, a szellemi tartalmak mindig jelen vannak művein. Hermann Zsófia a festészet mellett installációkat is készít, amelyekben sajátos mikrovilágokat teremt talált tárgyakból, vagy saját maga által készített apró objektekből, részletekből, máskor pedig fény és árnyék játékkal tölti be a teret. Ezek a művek szintén személyes élményeken alapulnak, megvalósítva egyfajta narratíva nélküli történet mesélést, ahol az egyes elemek intimitása válik beszédessé.

TÓTH XÉNIA
(Keszthely, 1990)

2021-ben diplomáztam a Magyar Képzőművészeti Egyetem Festőművész szakán, Filp Csaba volt a Mesterem.
Alkotótevékenységem főként videóművészetre, textilművekre, installációkra, performanceokra bontható. Állandó témám az önmegismerés, az önmagunkkal vívott harcaink. Az illúziókeltés érdekel; hogy az egyén milyen módon érzékeli önmagát a tükörben és a környezete ahogy látja őt, az sohasem lehet azonos. Az átváltozás illúziókeltés is egyben. Sok szempontból érdekes a transzformáció, megtapasztalni megszokott dolgokat más megközelítésből (például egy női rúzs mását ólómból kiöntve, anyagváltozás kísérletek). A többi művészhez hasonlóan én is szívesen használom a klasszikus és modern művészettörténeti előzmények azon munkáit, melyek témája az átváltozás, álcázás…stb. Az összművészettel kapcsolódásokat fejezek ki, úgy is tekinthetünk ezen munkákra, mint mozgó festményekre, a síkból kiszakadt más hordozóval felruházott vizuális térre. Megjelenő figuráim, érzések társadalmi és egyéni helyzetekre reflektálnak, rohanás és idővel való harcok, ahol a szorongás, a megfelelési vágy uralkodik. Kísérlet kiszakadni a “vágtából”, átalakulással modifikálni “köz”hangulatokat, az élet maga is egy metamorfózis a körforgásával. A jelmezek szoborszerűséget, merevséget, alkalmanként az arcnélküliséget képviselik, a fizikai megjelenés mögött rejtve maradó lelket akarják kifejezni. A testbe zártság érzése -szobor érzés- a mindennapi merevség, amiből az alkotómunka, leképezés a lehetséges kiút. Kialakulása egy “magánbirodalomnak” rengeteg helyről gyűjtött információ, adat, színes és sokféleségében rejlő misztikum.

A szokatlan helyzet megteremtése, és megemésztése foglalkoztat. Entitás, mely külön érzi magát a hordozójától, és a pánik, mikor újra és újra tapasztalja a zártságot. A megtestesülés a valódi kérdés, amikor a tapasztalatból visszafordíthatatlan bizonyosság lesz, ez az igazán érdekes, és itt tűnik el talán a valódi egyén, alakul át.

HERMÁN ALÍZ
(Keszthely, 1986)

Szobrászként végeztem a Magyar Képzőművészeti Egyetemen, később azonban a rajzolás felé fordult az érdeklődésem.

Főleg fa, néha papír alapra készítem a képeimet, melyeken családtagok, barátok szerepelnek. A téma jellemzően egy életesemény, vagy személyes érzelem. Sok rajzomon állatok jelennek meg, ezek mint attribútumok, emberi tulajdonságokat vagy alapösztönöket szimbolizálnak. Szeretek erős színeket használni, amikhez nálam szinesztéziás érzések kapcsolódnak. Gyerekkori emlékeket őrzök arról, hogy bizonyos szavakhoz, amiket nem értettem, színeket képzeltem, ezekhez általában egy adott hangulat is társult, helyettesítve a szó jelentését. A színek fogalmakhoz kötése idővel elmúlt, viszont még mindig intenzív érzelmeket fűzök hozzájuk. Ez a rajzi gesztusaimban is megjelenik: a vörös színt szeretem teljes erővel satírozni, a pasztell színeket finom, puha mozdulatokkal felvinni a felületre. Gyakran két rétegűek a képeim, egy kész rajzot satírozok át úgy, hogy csak a nyomai látszódjanak, rajzolok rá egy másikat, így az alsó és felső szint kapcsolatba kerül egymással. Ez az eltüntetés néha egy destruktív, önmarcangoló érzelemből származik: kitörölni, felülírni, elnyomni valami rosszat, amit látni se akarok, de előfordul az alsó kép takarása óvó gesztusként is, finom pöttyözéssel. A képek felületei meggyötörtek, hol vastagon eltakarok, hol visszakarcolok éles tárgyakkal részeket.

Ha össze kellene foglalnom a lényeget, úgy fogalmaznék, hogy két világ harca jelenik meg alkotásaimban: a tudatalatti/érzelem/ösztönvilág összecsapása a tudattal, tudatos/értelem-vezérelt világgal.

AGÁRDI OLIVÉR ATTILA
festőművész
(Keszthely, 1983)

Született 1983-ban. A rajzolással már gyerekkora óta élvezettel foglalkozik. Festeni 22 évesen kezdett. Folyamatos érdeklődés és tanulás mellett egyre nagyobb gyakorlatot szerez. 2008–2010-ig a Magyar Képzőművészeti Egyetem festőművész tanszék hallgatója. Tanárai: Péczeli Margit, Kéri Ádám, Szűcs Attila. Azóta további festészeti módszereket merít a régi “nagyok” technikáiból, amiket aztán egyedi módon hasznosít saját munkáihoz.

Képeinek tárgya túlnyomórészt a portré és az ember.

Azonban a kezdeti látvány-centrikusság helyett ma inkább a mögöttes tartalom, az emberi természet, valamint a rejtett valóság problémaköre érdekli.

Stílusa kezdetben a realizmus felé húz. Majd ettől egyre inkább elszakad, és formáit egy szürrealisztikusnak ható, absztrakt térbe helyezi el.

Jelenleg Keszthelyen él és alkot.

MOLNÁR ELEONÓRA
festőművész
(Keszthely, 1987)

2006-2011- ig tanultam a Magyar Képzőművészeti Egyetemen festészetet. Mestereim: Gaál József, Chilf Mária, Nagy Gábor, Kósa János voltak.

Képeim készítésekor személyes élményekből, vagy olyan látványelemekből indulok ki, amik felkeltik az érdeklődésemet. A megfigyelt jelenségekhez hozzárendelem belső képeimet és azt, amiket róluk gondolok, összefüggéseknek vélek. A látvány nem elég, de a befelé figyeléshez is kell a külső pont.

Általában nem tervezem meg pontosan, csak elképzelem a képet, amit festeni fogok. Fogalmi és érzeti előképekből kiindulva, festéskor emlékezet és képzelet játszik össze. Magára a folyamatra helyeződik a hangsúly, különböző tényezőkre és hatásokra, melyek festés során fellépnek. Tudatom szűrője és a ráhangoltság mértéke működik együtt komplexen. Figyelem az alakulót, mit látok meg benne, és mit emelek ki. Felerősödik a pillanat, mely a változás által nyer jelentősséget, mivel csak egyszeri lehet. Egyedüli állandó az, ami a változást mozgatja. A változót helyettesítem a változatlanba, a képbe.

Az organikus formálásmód lehetővé teszi a múló és keletkező dolgok egyetlen folyamatba kapcsolását. A többször felülírható, rétegződő festésmód és az egyszeri gesztusok ütköznek, keverednek. Azért, hogy kiemeljek számomra érdekes összefüggéseket, gyakran leredukálom a látványt. A megjelenő alakzatok síkbeliek is, mint egyszerű foltok, de árnyalataik miatt teret is képeznek. Így a festményeken egy-egy rész lehet csak önmagában teljességgel élő folt, de egy arc része is. Embert és természetet összevetve, a táj néhol megszemélyesül.

Az elmúlt években képeimen általában természetből vett elemeket, mintákat használtam fel: fák, fák lombjainak zöld színvilága, a föld szilárd, összetartó ereje. A természetben egy rajtam kívülálló szerves egységet látok, melyre festés során ráhangolódhatok.

MIKLÓS HAJNAL
festőművész

Művészi „énkeresés” a természet tükrében
A budapesti Magyar Képzőművészeti Egyetem festő szakán diplomáztam 2006-ban. Mestereim: Károlyi Zsigmond, Radák Eszter, Maurer Dóra, Chilf Mária
2018-ban Keszthelyre költöztem, jelenleg Gyenesdiáson élek.

A művészi kiteljesedésemhez számomra az út a befele fordulás és az alkotásban való elmélyülés.
Munkáimban évek óta visszatérő elem az ember és a természet viszonya, mely szorosan kapcsolódik személyes élményeimhez, a privát és alkotói utam során feltett kérdéseimhez.
Az ember vágyódása a természetbe számomra az emberiség közös emlékezetében derengő egység élménye – az egység, amiben az ember és a természet még nem volt különválasztható. Az alkotásaimmal, amikor kiállítom őket, egyfajta narratív mezőt szeretnék létrehozni, ahol a képek kommunikálnak egymással. Ez arra késztet, hogy apró részletekbe menően odafigyeljek a képi koncepció pontos megfogalmazására.

(Az eredeti bemutatkozások A Füzet felületén tekinthetők meg)

Kedves Látogatóink!

Felhívjuk szíves figyelmüket, hogy múzeumunk január 24-ig zárva tart. Szeretettel várjuk Önöket január 25-én 9.00 órától!