Betlehemi fények és árnyak a Balatonnál

Közismert volt, hogy a betlehemező csoportok várt honoráriumok reményében össze-összeverekedtek. Háborús ok volt, ha egymás felségterületeire tévedtek vagy szándékosan léptek. Dicsőség a magasságba, de a földön egymást csépelte az egyik csoport vén Koredója a másik sereglet angyalával. Szent és profán kavargott nem egyszer a mesebeli hóhullásban a Csorda pásztorok dallamára.

120 éve Keszthelyen sem volt másképpen. A Keszthelyi Hírlap cikkírója 1898 decemberében arra hívta fel a hivatalosok figyelmét, hogy a betlehemezők nem mindig és mindenütt tartják magukat e régi népszokás szépségéhez. S akkor, mi, 2018-ban még igen finoman fogalmazva értelmeztük a korabeli névtelen sorait. Aki emígy hozta az olvasók tudomására, milyen ünneprontó jelenségeket tapasztalt:

„Az esthomályban toprongyos sihederek durva maszkírozással felruházva, csoportokban járnak utczáról utczára, házról házra s több felől hallottunk már panaszt, hogy ahol szerét tehetik, onnan lopnak valamit. Ahol az ártatlan gyermekek kedvéért bebocsátják őket, ott a mondókájukkal, mely brutális frivolságoktól sem ment, csak szánalmat és visszatetszést okoznak, és mindent inkább szolgálnak szerepük ledarálásával, csak a vallásos érzületet nem tisztelik; tulajdonképpen az ő czéljuk nem is ez, hanem a koldulásnak egy meglehetősen ellenszenves neme… Keszthely város e tekintetben hátrább van sok eldugott kis falunál, hol a lelkész és tanító együttes munkája a betlehem-járókat szépen tanítva, a vallás ügyének is figyelemreméltó szolgálatot tett.”

A cikkre az újság következő számában egy szintén nevét elhallgató hozzászóló válaszolt, vagyis inkább megtoldotta a disszonáns esetek sorát a maga példáival.

„Az adventben jelentkező betlehem-járók […] izléstelen megjelenésükkel, durva szólásformáikkal, drasztikus élczeikkel és az ezekkel járó egyéniségükkel megbotránkozást keltenek a művelt lelkű emberek előtt. A mi városunkban pedig van egy betlehem-járó társulat, valóságos tolvajszövetkezet, amelynek tagjai, míg ott benn az „angyal” énekel, a külső helyiségben egymásután rakják szűrükbe a kanalakat és kisebb konyhaedényeket, nem vetvén meg egy-egy melegebb ruhadarabot sem…”

E karácsonyi dallamokba keveredő zöngék két igen égető problémára is fölhívják a figyelmet! Először is a szegénységre, amely egyre katasztrofikusabb méreteket ölt majd az első világháború éveiben, nem beszélve arról, hogy onnantól kezdve Budapesten – Krúdy Gyula ábrázolta őket regényeiben – valósággal elszemtelenednek a koldusok. Most lenne 100 esztendős Mándy Iván, ő ábrázolta részvéttel, de realisztikusan a lecsúszottakat, még álmaikkal és már agresszivitásukkal együtt. A Hattyúdal című keleti Márton-film szintén emlékezetes és valós képet ad egy ‘kétfenekű’ betlehemi jászol segítségével történt erszénylopásról. 1963-ban mutatták be a mozik.

A tanulatlan és főképpen éhes társadalmi rétegtől hogyan is várhatott a polgárosultabb réteg az övére hangolódó áhítatot, vagy mi több, hogy előadásukkal éppen ezek a rongyosok, nem egyszer tényleg lumpen körülmények közt élők sejtessék meg a titokzatos éj misztériumát. Hogyan érthették volna meg a kenyérlesők az anyagi biztonságban élő módosabb családok fűtött szobáinak világát, ahol a falakon (József Attila szavával élve) „havas tájak vannak, meztelen nők meg almafák”? Tragikusan nem értették egymást ezek az egymástól távolodó világok. A 20. század következő évtizedeiben márpedig ama fortélyos félelem fog igazgatni, s végképp nem kerülhet sor a közös dolgok rendezésére.

Szomorú az is, mennyire nem érti e másik cikk írója a Luca-nap metafizikáját, s hogy miről is szól aznap az ünnep? „De mit szóljunk azokhoz a sihederekhez, akik Lucza napján a pogány eredetű, babonás, és nálunk „kotyolás”-nak nevezett otrombaságot űzik. Reggel ugyanis bemennek a legközelebbi házhoz s itt ellopnak egy jókora tűzifát, azt elviszik a másik házhoz, az ajtóban ráülnek s a legválogatottabb drasztikus mondásokkal traktálják az úri közönséget, aki a képzelt műélvezetért még meg is szokott fizetni.”

Mire gondolhatott az anonim cikkszerző? Azt hiszem, tudom. Az még hagyján, hogy december tizenharmadikáról mint Szent Luca vértanú s szűz napjáról nem esik említés, mint az esztendő legrövidebb napjáról. (Innentől születik a fény, Luca nevében is a latin lux, lucis szóalakokra ismerünk.) Kimondottan keresztény-katolikus ünnep ez, s a magyar kultúra gazdagságát jelzi, hogy számtalan néphagyomány kötődik hozzá. Az úgynevezett falopás nem megélhetési bűntett, hanem valóban sok évszázados, akár ezeréves rítus. A számos tréfa (még a kapukat is leszerelték, elvitték a legények aznap nem egy helyen) között ez is szerepelt. Azok voltak megsértődve, akiket kikerültek a kotyolók. Örömmel adták a gazdák ezúttal a gyümölcsöt, kínálták a pálinkát. Gönczi Ferenc szóról-szóra beleírta Göcsej-könyvébe ezt a féle kotyolási ‘falopást’

„Kora hajnalban 3-4 órakor járnak kotyolni 7-16 éves fiúk. Néhol csak ketten, hárman, másutt öten, sőt tízen is mennek együtt… Egyik társuknál gyűlnek össze. Ott magukhoz fát vagy szalmát vesznek, amelyre kotyolás közben ráülnek. A fát rendesen más udvarából lopják.”

A népszokást éltetőknek (a kotyolóknak és akiknek kotyoltak) meg sem fordult a fejében, hogy itt valami károkozás, eltulajdonítás, tolvajlás esete volna. S egyáltalán nem volt a nép álszemérmes, sőt semmiféle szégyenérzete sem volt, amikor a bőségkívánók rigmusa udvarukba vagy szobájukba ért, hogy:

„Akkora legyen a kijetik liányának a csöcsi, mint a bugyigáskorsó…”

A városi, kisvárosi kultúra ezeket a fordulatokat egyszerűen szalonképtelennek nyilvánította. Nyilván, szellemi szegényedésünkre. S ez azért is volt szomorú jelenség, mert éppen egy keszthelyi intellektuel nem tudott a népi kultúráról. Polgár és paraszt műveltség élt egymás mellett anélkül, hogy egymásra talált volna.

A kereszténység felvételekor a regölőknek már bizonygatniuk kellett:

„Nem vagyunk mi rablók, Szent István szolgái; most jöttünk hideg útról…”

A szomszédos Pacsai járásban, Szentpéterúron őrződött meg ez a népdal.

S ránk maradt ez a gyönyörűséges szájhagyomány, évről évre a kotyolók, a betlehemezők, majd az újesztendőben Vízkeresztkor a háromkirály-járás szereplői adták egymásnak a szakrális-profán szövegeket. 120 esztendeje ez utóbbiakra is kitér a cikkíró, igaz, nem az epifánia népi világképére hívja fel a hatóságok figyelmét:

„Rövid idő alatt útnak indulnak majd a ’három királyok’ is, akikre ugyanazok a megjegyzések vannak, mint a betlehem-járókra. Jó lenne tehát az illetékese köröknek az ő ügyük rendezését már most fontolóra venni.”

A 120 éve „tolvajszövetkezetnek” nevezett betlehem-járók hordozható betlehemei ma a múzeumok féltett kincsei. A Balatoni Múzeumban tavaly novemberben nyílt meg – Vidák Tünde és Gyanó Szilvia rendezésében – a Marcali Múzeum és a Balatoni Múzeum közös kiállítása, amely Keszthely vidékének legszebb és legértékesebb hagyományait, népszokásait elevenítette föl a megőrzött tárgyi emlékekkel egyetemben. Láthatók voltak a bábtáncoltató betlehemek figurái, az 1880-as évekből származó vörsi, szentgyörgyi és mesztegnyői betlehemek másolatai.