Egy néprajzkutató emlékei – Harmadik rész

A Balatoni Múzeum nyugalmazott néprajzkutatója, Dr. Petánovics Katalin visszaemlékezéseinek harmadik részletét közöljük. Illusztrációként a történet helyszínére, Sármellékre vonatkozó fotótári anyagunkból válogattunk.

Nahát, Józsi fiam…

Az 1960-as évek derekán még nem volt egyszerű a közlekedés a falvakba. Vagy nagyon korán ment a busz, amikor még nem illett zavarni a családokat, vagy későn, amikor már kevés idő jutott a néprajzi gyűjtésre, egyszóval a menetrendet nem a néprajzi gyűjtésekhez igazították.

Ezért arra gondoltam, hogy legjobb lesz, ha veszek egy biciklit, s azzal majd akkor mehetek, amikor nekem is, és a falusiaknak is alkalmas időben érkezem. Elkezdtem hát gyűjtögetni a pénzemet, ami bizony lassan ment, mert keveset kerestem, s abból is albérletet fizettem, de azért idővel csak összejött a szükséges összeg. Elmentem a boltba, ahol rögtön – szinte büszkén – mutatták, hogy íme, most éppen van egy piros női biciklijük, s örüljek neki, mert egyébként csak rendelésre szoktak kapni. Persze, hogy örültem, hiszen az első vagyonom volt.

Használtam is sokat, ami felkeltette a rendőrség figyelmét is, hogy ki vagyok én, akit hol itt, hol ott látnak feltűnni a piros biciklivel, és ezért gyakran igazoltattak. A bicikli azért is jó volt, mert azzal ott álltam meg, ahol akartam, s ahol láttam valami érdekeset. Így esett meg Sármelléken, hogy egy késő délután igyekeztem hazafelé, mert nagy sötét felhők gyülekeztek az égen, és az eső szele is elkezdett fújni.

Mégis valamiért benéztem egy régi ház udvarára, s észrevettem, hogy egy nagy kupac frissen felvágott fa tornyosodik az udvarban, amit egy idős néni kötényében próbált behordani a fészerbe, még mielőtt megázik. Leugrottam a bicikliről, köszöntem, s megkérdeztem, hogy van-e kosara? Van, persze. Akkor hozza ki gyorsan. Kihozta. Sietve megraktam és már rohantam is a fészerbe, egymás után kiöntöttem a fát, gondoltam majd lesz ideje szépen elrakni, és mire az első kövér cseppek elkezdtek esni, a fa mind tető alá került.

Már köszöntem is el, amikor a néni odafordult hozzám és azt mondta: Nahát, Józsi fiam, nem gondoltam, hogy ilyen rendes gyerek vagy! Meg is mondom apádnak, hogy milyen sokat segítettél! – Nem mondtam meg a néninek, hogy nem vagyok a szomszéd Józsi – bár rövid hajammal, kockás ingemben és farmer nadrágomban nyugodtan fiúnak is nézhetett – mert arra gondoltam, ha az apja megdicséri a fiát egy olyan dologért, amit meg sem tett, hátha megmozdul benne a lélek, s legközelebb valóban segít az idős szomszédasszonynak, s akkor utólag jószívvel elkönyvelheti a megelőlegezett dicséretet.