Egy néprajzkutató emlékei – Második rész

Dr. Petánovics Katalin, a Balatoni Múzeum nyugalmazott néprajzkutatója emlékezéseinek első részét már megosztottuk Olvasóinkkal. Derűs, ugyanakkor megható második története ismét Nemesvitára invitál. Soraihoz azokból a fotóiból válogattunk illusztrációkat, amelyeket a néprajzkutató az 1960-as években a Balaton környéki szőlőhegyeken készített ilyentájt, szüretidőben.

Gyuri bácsi mint vendéglátó házigazda

A Balaton mellékén járt társaival Kollányi Ágoston, aki tudományos-ismeretterjesztő filmeket készített. A múzeumban engem is felkeresett, hogy hátha tudnék nekik ajánlani valami szép témát. Említettem nekik Nemesvitát, ahol a természet és a falu nagyon szép harmóniában él egymással, s ha ott járnak, feltétlenül látogassák meg dr. Weisz György plébános urat, aki biztosan nagy szeretettel fogadja őket. Így is történt.

Egyszer csak kaptam Gyuri bácsitól egy sűrűn teleírt lapot, amelyben a találkozásról ír, s amely annyira jellemző volt rá. Szó szerint idézem a történteket: „Kollányi művész úrékkal történt látogatáskor kisebb hiba történt, amelyre Annus néni (a házvezetőnő, aki akkor éppen nem volt a plébánián) homéroszi kacaj kíséretében reagált rá ekként:” Kit tetszett megkínálni borral?” Felelém: vendégeimet (hozzágondolván: mi köze hozzá?)

A „bor” epebor volt, amelynek készítése a következő: 7-8 literes üvegbe 6 liter tiszta vizet teszünk, bele tíz darab carottat ( rövid sárgarépa) apróra reszelve, 2 kg cukrot és két dkg élesztőt. Az így kapott állagot 2 héten át meleg helyen erjesztjük és minden nap megkavarjuk. Két hét után üvegekbe leszűrjük! Állni hagyjuk egy pár napig, míg leülepszik, kitisztul. Utána epegörcsök és epehólyag gyulladás ellen isszuk!

Hát én megjártam, örök szégyenem! (Azt mondta a művész úr: szerethetik a plébános urat a hívei, hogy a legjobb borukat hozzák ajándékba.) Szégyellem a dolgot! A szégyent csak igazi borral moshatom le legközelebb!”

Eddig a történet. Mert Gyuri bácsi nem csak a boltok belsejét nem ismerte, de saját háza táján sem igazodott ki. Őt a materiális világ nem érintette meg, Ő csak a szellemi világban mozgott otthonosan. Sohasem felejtem el, hogy 1984-ben azt hiszem kanonokká nevezték ki, s én levélben gratuláltam neki. Azt válaszolta, hogy ennek számára semmi jelentősége nincs, mert soha életében nem vágyott semmi rangra, „nem akartam semmi és senki lenni, csak egyszerű baka, így is a legelőkelőbb fegyvernemhez tartoztam, és ez nekem elég volt egy életre.”

Folytatása következik.