Müller Róbert 80 éves – Interjú 3. rész

Friss diplomás régészként a zalai megyeszékhelyre kerültél. Hogyan emlékszel vissza a kezdeti időszakra?

Diploma után Zalaegerszegre, a Göcseji Múzeumba kerültem. 1968-ban megnősültem, ’69-ben megszületett az első gyermekünk. Ekkor még albérletben laktunk. A Balázs Béla nevű könyvtáros, aki akkor az MSZMP megyei pártbizottságának művelődési osztályán dolgozott és felügyelte a múzeumokat is, azt mondta: „Majd szervezek neked kihallgatást a Szabó elvtársnál” – ő volt az osztályvezető –, „ez, hogy a megye egyetlen régésze nem kap lakást, hát ez tarthatatlan.”
1970 januárjában elmentünk Szabó Jánoshoz. Mielőtt bejutottunk hozzá, Balázs Béla még azt mondta: „Te Robi, mondd neki azt, hogy állást kínálnak neked Keszthelyen lakással, így aztán nagyobb nyomás alá tudjuk helyezni”. Bementem a Szabó elvtárshoz, kellemesen elbeszélgettünk, és aztán mondtam, hogy én nagyon jól érzem magam itt Zalaegerszegen, de Keszthelyen állást kínálnak lakással, mire Szabó elvtárs azt mondta: „Müller elvtárs, mondok én magának valamit: egy keszthelyi lakás sokkal többet ér, mint egy zalaegerszegi lakás”. Ezzel jöttem ki. Látni kellett volna, hogy Balázs Béla feje mekkora lett, és azt mondja: „Robikám, ezt nem hagyjuk, majd még én itt intézkedem.” Erre én: „Bélám, nem kellene már itt intézkedni!”
Másnap felhívtam Sági Károlyt a keszthelyi múzeumban. Azt mondta: „Most kötöttük meg a szerződést a TUKUFÁ-val (Tudományos Kutatási Fejlesztési Alap), egy hosszabb távú fenékpusztai tervásatás indul. Státuszt természetesen nem tudunk adni, de szerződést igen, február elsejével jöhetsz.” Bementem a direktoromhoz, Szentmihályi Imréhez. Megkértem, hogy tekintsen el a felmondási időtől, és akkor én február 1-től a keszthelyi Balatoni Múzeum dolgozója leszek. Hát így kerültem Keszthelyre.

Egyetemistaként már volt valamilyen kapcsolatod a múzeummal. Van ennél korábbi emléked is a Balatoni Múzeumról?

1970. február 1-én kerültem ide, de az igazsághoz az is hozzátartozik, hogy gimnazista koromban gyakran bejártam a múzeumba. Ha Iványi Béla [a Gyermekkor c. részben részletesen is szóba kerül] professzor úrnak valamire szüksége volt a múzeumból, akkor nem ő jött be idősen, hanem engem megkért, és elvittem neki azokat az iratokat, könyveket, amikre szüksége volt. A munkája végeztével pedig visszahoztam. Az egyetemi évekről már beszéltem, amikor minden gyakorlatomat a Balatoni Múzeumban töltöttem. Nekem gyakorlatilag 1960-tól volt élő és szoros kapcsolatom a Balatoni Múzeummal.

Idén ünnepeljük a múzeum alapításának 125. évfordulóját. A múzeummal a kapcsolatod már 63 éves! Mit éreztél akkor, amikor – immár régészként – a Balatoni Múzeum munkatársa lettél?

Nagyon boldog voltam! Mikor a Balatoni Múzeumban elkezdtem dolgozni, még nem tudtam pontosan, hogy mivel fogok itt foglalkozni. Hiszen a Zalaegerszegen elkezdett egyetemi doktori disszertációm már majdnem kész volt. Ennek a témája a göcseji szegek vidékének középkori településtörténete volt. Emellett volt még egy csomó dolgom, amit Zalaegerszegen elkezdtem és be kellett fejeznem. Ilyen volt például a zalalövői császárkori tumulusok, amelyekből több tucatot feltártam. Ezt mindenképpen fel akartam dolgozni.

Mégis milyen feladattal bíztak meg itt a Balatoni Múzeumban? Kikkel dolgoztál együtt?

Február elsejével, velem egy időben került ide restaurátornak M. Kiss József grafikusművész, és restaurátorból akkor lett segédmuzeológus Horváth Laci [a későbbi nagykanizsai múzeumigazgató]. A munkamegosztás az volt, hogy a fenékpusztai feltárást a Laci vezette, én meg leltároztam. 1970-71-ben 5-6 leltárkönyvet biztos teleírtam. Akkor voltam kint az ásatásokon, ha besűrűsödtek a dolgok, tehát több minden került elő, és annak a dokumentálásához a Laci egyedül nem volt elég, vagy ha a Laci elment szabadságra.

M. Kiss József (bal oldalon) kiállításának megnyitója, 1998. július 12.
(BAM Fotótár 34967)

Már említetted a doktori fokozat megszerzését, disszertációd témáját. Tudjuk, hogy tovább folytattad a kutatómunkát a még magasabb szintű tudományos fokozat megszerzéséért. Ennek a körülményeit, a témát, kérlek, oszd meg velünk!

Én továbbra is a középkori faluval, a középkori településhálózattal akartam foglalkozni. 1973-ban jelentkeztem aspirantúrára, a felvételim is sikerült. Csak annyi változás volt, hogy az akadémiai minősítő bizottság úgy döntött, hogy nem László Gyula lesz az aspiráns vezetőm, hanem Gerevich László, a Régészeti Intézet igazgatója. Akkor az azt jelentette, hogy 3 évig fizetés nélküli szabadságot kaptam és az akadémia ösztöndíjasa voltam. Ugyanannyi pénzt kaptam, mint amennyi a fizetésem volt. Ez nagyon fontos volt a szakmai fejlődésem szempontjából.
Egy év után rájöttem, hogy módosítani kellene a disszertáció témáját, mert az egyik nagy fejezet az a középkori mezőgazdasági vaseszközök feldolgozása lett volna. Ahogy elmélyültem a témában, rájöttem, hogy az egész anyag rosszul van keltezve. Itt a késő vaskortól, tehát a keltáktól a törökkor végéig az egész anyagot együtt kell szemlélni és új alapokra helyezni. Benyújtottam egy kérelmet, hogy a településhálózatra, a házfejlődésre vonatkozó részeket hadd hagyjam el, és helyette csak a vaseszközökkel foglalkozzak. Megkaptam az engedélyt, és három év alatt az ország majdnem minden múzeumába eljutottam, felgyűjtöttem a vaseszközöket.

Az aspirantúrával fél év tanulmányút is járt. Mik voltak a célterületek, ahova tanulmányút keretében szerettél volna eljutni?

Én beírtam, hogy szeretnék egy hónapot Ausztriában, egy hónapot pedig Jugoszláviában eltölteni. Gondoltam, hogy Szlovákiába, Erdélybe el tudok jutni majd a saját pénzemen is. A külföldi ösztöndíjban mindig kötelező volt a szovjet út is, ott kértem, hogy Moszkvába szeretnék menni, és szeretném Munkácsot, Beregszászt is felkeresni. Mondták, hogy a szovjet út az természetesen rendben van, de hát a két devizás ország – mert Jugoszlávia is devizás országnak számított – nem biztos. Lehet, hogy csak az egyik ösztöndíjat kapom meg.
Erre megkaptam az egy hónap Jugoszláviát, megkaptam az egy hónap Ausztriát, de a Szovjetunióba nem utazhattam ki. Mentem a Külkapcsolatok Intézetébe, hogy most már lejár lassan az ösztöndíjam, és mi van a szovjet úttal. Azt mondják: „Hát hogy képzelte?! Maga Munkácsra, Beregszászra akar menni? Oda magyar kutató ne menjen, csak Leningrádba meg Moszkvába.” Erre azt válaszoltam: „Maguk írták, mondták, hogy ahová el akarok jutni, azt mindet írjam be az útitervembe, mert utólag Moszkvában már nem lehet módosítani.”
Így aztán a Szovjetunióba nem jutottam el, majd csak 1985-ben, kiállítást rendezni. Nagyon hasznos volt a jugoszláviai és az ausztriai út is. Végül 1978-ra elkészült a disszertációm, ami a Zalai Gyűjtemény könyvsorozatban 1982-ben meg is jelent.

Mikortól, milyen módon lettél a Balatoni Múzeum igazgatója?

Sági Károly 1979-ben lett 60 éves, de hát nem kell feltétlen mindenkinek 60 éves korában nyugdíjba menni, és ő nem is nagyon szándékozott. A megye viszont úgy gondolta, hogy most egy több éves múzeumi beruházás kezdődik, amit egy olyan helyi embernek kell levezényelni, aki még fiatal, dinamikus. Ságiról nem lehet tudni, hátha megbetegszik, és akkor mi a helyzet, tehát legyen egy kézben az egész felújítás. Tulajdonképpen ennek köszönhetem, hogy 1979. október 1-jével próbaidőre igazgatói megbízást kaptam.

1979. „Az élet bolygója” kiállítás megnyitója a Balatoni Múzeumban. Középen Dr. Végh György egyetemi tanár, országgyűlési képviselő.