0
2019. május 20. KutatásBalatoni KincsestárNéprajz

A múzeumi csapatot bemutató beszélgetések során folytatva ezúttal Gyanó Szilvia néprajzkutatót kérdeztük munkájáról, kutatásairól és terveiről.

Névjegy

  • 2003-ban végzett a Szegedi Tudományegyetemen (Néprajz szakos bölcsész; Vallási néprajz speciális képzés)
  • kutatási területei a népi vallásosság, népszokások jeles napok Zalában és a környező területeken és a szőlészet-borászat a Balaton környékén

Vannak a múzeumhoz fűződő emlékeid gyerekkorodból? Emlékszel, mik voltak az első benyomásaid?

Nem sok emlékem van gyerekkoromból akármilyen múzeumról. Nem szoktak múzeumba vinni bennünket sem a sulimból, sem a családból. Így arra sem emlékszem, hogy a Balatoni Múzeumban jártam volna. Csak akkor kezdtem el “múzeumba járni”, amikor már néprajz szakos voltam az egyetemen. Szegeden és más alföldi városokban láttam a múzeumokat, és persze, a Néprajzi Múzeumot Budapesten. De akkor sem kiállításokat néztem, hanem a raktárakba mentem vagy az irodákba. (Nem is tűntek érdekesnek akkoriban a kiállítások.)

A Balatoni Múzeumban akkor jártam először, amikor még egyetemista koromban felmerült, hogy néprajz szakos diplomával múzeumban is lehet dolgozni. A szegedi tanszék akkori vezetője, Bellon Tibor tanár úr “hozott össze” a múzeum akkori igazgatójával, Müller Róberttel.

Jöttem “állásinterjúra” és egyből maradtam is.

Nagyon nagynak tűnt a múzeum, kicsit kopottnak, de szimpatikus volt a légkör, a kollégák. Azóta sok minden változott, a csapat is lassan kicserélődött. Azt hiszem, mind a saját képünkre formáltuk, formáljuk az intézményt.

Mióta dolgozol a múzeumban, és néprajzos muzeológusként mik a feladataid?

2002. október végétől dolgozom a Balatoni Múzeumban – ekkor még utolsó éves voltam az egyetemen. Akkor én voltam itt a legfiatalabb, de ha ma körülnézek, már csak néhány kollégát látok a régi időkből. (Lassan én is múzeumi kövület leszek, he-he.)

Néprajzos-muzeológusként a néprajzi gyűjtemény gondozása a feladatom. Ez azt jelenti, hogy elődeim anyagának a folyamatos rendezgetése, valamint új anyagok gyűjtése, illetve azok feldolgozása is a dolgom. Kiállítások rendezése, publikációk írása, előadások tartása is a feladatom, de én készítem elő más kutatók számára is a néprajzi gyűjteményből az őket érdeklő anyagot. A néprajzi gyűjtemény bővítése egyébként nem csak a tárgyi anyagot jelenti, hanem az adattárat, fotótárat is bővítem a munkám során keletkezett írott vagy képi anyaggal – hogy más is tudjon majd kutatni belőle, akár 100 év múlva.

Mivel kevesen vagyunk ebben a nagy múzeumban, mindannyian ellátunk olyan feladatokat is, ami elsőre talán nem jut eszünkbe muzeológusokról. Vezetek én is tárlatot, tartok gyerekfoglalkozást, táboroztatok gyerekeket (piciket és nagyokat). És persze én is részt veszek pályázatírásban és megvalósításban. De azt hiszem, mind így vagyunk ezzel a Balatoni Múzeumban.

Ha kell, pályázatot írunk, ha kell, termet őrzünk vagy összeszedjük a szemetet.

Egyik kutatási területed a balatoni szőlő- és borkultúra. Hogyan találtál rá, vagy talált rád ez az érdekes téma?

Hol is kezdjem? Talán azzal, hogy én úgy nőttem fel, hogy a szőlő és a bor a családomban a mindennapok része volt? Mert én táskai vagyok, ott meg régen mindenkinek volt hegye, ahol jó sokat kellett dolgozni. Gyerekként a szüleim, nagyszüleim vittek magukkal, mint valami csomagot. Ők tették a dolgukat, én meg játszottam, sétálgattam, rohangáltam – ahogy a gyerekek szoktak. Aztán később szívesen ittam egy-egy pohár bort a barátokkal a hegyen, és lett egy saját kis pincém is. De mégsem gondoltam sokáig, hogy én ezzel fogok egyszer komolyabban foglalkozni. Pályám kezdetén a népi vallásosság volt a fő kutatási területem. Azzal sem hagytam fel, csak éppen más is elkezdett érdekelni.

Egy OTKA-kutatás (Balaton az ezredfordulón – Jankó János nyomában) során “rám maradt” a szőlészet-borászat témája. Budapesti kollégám (Kemény Marci) nem tudott velünk jönni, a téma meg az egyik legfontosabb volt, hát akkor jól van, mondtam én, csinálom. Persze, ehhez kellett az, hogy értsem, miről beszélnek a gazdák, tudjam, mit kell kérdezni. Én meg tudtam, mert tanultam az egyetem és mert ebben nőttem fel. Nagyon jókat beszélgettem borászokkal, és annyira magával ragadott a téma, hogy azóta sem ereszt. És közben kóstoltam nagyon szép borokat is, de csak nagyon keveset, mert mindig sofőr voltam…

Amúgy nekem kell is, hogy váltogassam a témákat. Szőlészet-borászat, vallásosság, aztán egy kis népművészet, jeles napok. Így megmarad mindenhez a kedvem. A népi vallásosság kutatásához például teljesen más hozzáállás kell. Ott máshogy kell jelen lenni egy interjúban, máshogy kell viszonyulni a témához, a beszélgetőtárshoz.

Egy jó vallási interjú nagyon kimerítő tud lenni, de nem negatív értelemben.

A néprajzi raktár tárgyaival dolgozni ehhez képest sokkal személytelenebb, tárgyilagosabb. A borászokkal pedig sokkal könnyedebb hangnemben lehet beszélgetni, mert a téma maga nagyon pozitív. (Igen, a balatoni bor minden panasz és negatív hír ellenére egy ma is jól prosperáló ágazat, amit nem csak inni, de kutatni is kellemes.)

Mint minden hivatásnál, a néprajzkutatók – „néprajzosok” – kapcsán is él az emberekben egyfajta sztereotípia. Mi, akik ismerünk, tudjuk, te vagy az élő cáfolata ennek a fajta beskatulyázásnak. Mi a véleményed erről?

Hát igen, ha arra gondolsz, hogy nem járok táncházba, otthon nem népzenét hallgatok, nem öltözöm viseletbe és otthon sem rakom tele a polcokat népi kerámiával, és nem folytatok semmiféle hagyományos életmódot, akkor jól látod. Én nem ilyen vagyok, de attól még tiszteletben tartom azokat, akikre a felsoroltak jellemzők. Attól én még tudok és szeretek is együtt dolgozni “hagyományőrzőbb” kollégákkal, szakemberekkel. Sőt, érdekel is, amit csinálnak, de nekem ez akkor sem pálya. Egy kivétel van: a kaja. A népinek tartott ételeket nem bírom, még a szagukat sem. Tehát, az “öntsüklehagymászsírral” típusú étkezésekhez nem vagyok partner. Ja, és még valami: a népinek, hagyományosnak mondott gyógymódok némelyikét kifejezetten kártékonynak tartom, és nem tudom tolerálni (pl. otthonszülés, gyerek be nem oltása).

Érdekes, amikor idősebb kollégák mesélnek a “régi időkről” vagy velem egykorúak olyan gyűjtéseikről, hogy pajtában kellett aludni, nem volt fürdőszoba és WC. Na, én ezt aztán nem, erre nem tudnának rávenni! Én még sátorozni sem vagyok hajlandó!

Mesélj egy kicsit a Balatoni Múzeum néprajzi gyűjteményéről, és ami nagyon aktuális: a Balatoni Kincsestár elnevezésű, 2020-ban nyíló látványtárról!

A néprajzi gyűjteményünk országos viszonylatban is réginek számít, hiszen a múzeum megalakulásakor (1898) már gondoltak a környék néprajzi jellegzetességeire,1902-ben külön néprajzi osztály alakult. Ma több mint 11ezer darabot raktározunk. Volt több nagy megsemmisülés, de a korai gyűjtések közül még mindig sok tárgy megtalálható nálunk. Így a Sági János által gyűjtött pásztorfaragások vagy a sümegi Darnay Kálmán gyűjteményéből származó betyárfegyverek közül is több megvan. Az éppen épülő látványtárban (tanraktár) természetesen kitesszük ezeket a korai gyűjtésekből származó tárgyakat, de nem feledkezünk meg a későbbi anyagról sem, pl. Petánovics Kati néni munkája révén a Kis-Balaton környékén beszerzett viseleti darabok is láthatók lesznek. Néprajzos-muzeológusként amúgy fontosnak tartom, hogy a környékünkön élő emberek megismerjék saját hagyományaikat, és szerencsére jó helyen élünk, van mit mutatni nekik.