LogoBalatoni MúzeumBábelhal WebstudioTelepít
00
2018. december 21.

Közismert volt, hogy a betlehemező csoportok várt honoráriumok reményében össze-összeverekedtek. Háborús ok volt, ha egymás felségterületeire tévedtek vagy szándékosan léptek. Dicsőség a magasságba, de a földön egymást csépelte az egyik csoport vén Koredója a másik sereglet angyalával. Szent és profán kavargott nem egyszer a mesebeli hóhullásban a Csorda pásztorok dallamára.

120 éve Keszthelyen sem volt másképpen. A Keszthelyi Hírlap cikkírója 1898 decemberében arra hívta fel a hivatalosok figyelmét, hogy a betlehemezők nem mindig és mindenütt tartják magukat e régi népszokás szépségéhez. S akkor, mi, 2018-ban még igen finoman fogalmazva értelmeztük a korabeli névtelen sorait. Aki emígy hozta az olvasók tudomására, milyen ünneprontó jelenségeket tapasztalt:

„Az esthomályban toprongyos sihederek durva maszkírozással felruházva, csoportokban járnak utczáról utczára, házról házra s több felől hallottunk már panaszt, hogy ahol szerét tehetik, onnan lopnak valamit. Ahol az ártatlan gyermekek kedvéért bebocsátják őket, ott a mondókájukkal, mely brutális frivolságoktól sem ment, csak szánalmat és visszatetszést okoznak, és mindent inkább szolgálnak szerepük ledarálásával, csak a vallásos érzületet nem tisztelik; tulajdonképpen az ő czéljuk nem is ez, hanem a koldulásnak egy meglehetősen ellenszenves neme… Keszthely város e tekintetben hátrább van sok eldugott kis falunál, hol a lelkész és tanító együttes munkája a betlehem-járókat szépen tanítva, a vallás ügyének is figyelemreméltó szolgálatot tett.”

A cikkre az újság következő számában egy szintén nevét elhallgató hozzászóló válaszolt, vagyis inkább megtoldotta a disszonáns esetek sorát a maga példáival.

„Az adventben jelentkező betlehem-járók […] izléstelen megjelenésükkel, durva szólásformáikkal, drasztikus élczeikkel és az ezekkel járó egyéniségükkel megbotránkozást keltenek a művelt lelkű emberek előtt. A mi városunkban pedig van egy betlehem-járó társulat, valóságos tolvajszövetkezet, amelynek tagjai, míg ott benn az „angyal” énekel, a külső helyiségben egymásután rakják szűrükbe a kanalakat és kisebb konyhaedényeket, nem vetvén meg egy-egy melegebb ruhadarabot sem…”

E karácsonyi dallamokba keveredő zöngék két igen égető problémára is fölhívják a figyelmet! Először is a szegénységre, amely egyre katasztrofikusabb méreteket ölt majd az első világháború éveiben, nem beszélve arról, hogy onnantól kezdve Budapesten – Krúdy Gyula ábrázolta őket regényeiben – valósággal elszemtelenednek a koldusok. Most lenne 100 esztendős Mándy Iván, ő ábrázolta részvéttel, de realisztikusan a lecsúszottakat, még álmaikkal és már agresszivitásukkal együtt. A Hattyúdal című keleti Márton-film szintén emlékezetes és valós képet ad egy ‘kétfenekű’ betlehemi jászol segítségével történt erszénylopásról. 1963-ban mutatták be a mozik.

A tanulatlan és főképpen éhes társadalmi rétegtől hogyan is várhatott a polgárosultabb réteg az övére hangolódó áhítatot, vagy mi több, hogy előadásukkal éppen ezek a rongyosok, nem egyszer tényleg lumpen körülmények közt élők sejtessék meg a titokzatos éj misztériumát. Hogyan érthették volna meg a kenyérlesők az anyagi biztonságban élő módosabb családok fűtött szobáinak világát, ahol a falakon (József Attila szavával élve) „havas tájak vannak, meztelen nők meg almafák”? Tragikusan nem értették egymást ezek az egymástól távolodó világok. A 20. század következő évtizedeiben márpedig ama fortélyos félelem fog igazgatni, s végképp nem kerülhet sor a közös dolgok rendezésére.

Szomorú az is, mennyire nem érti e másik cikk írója a Luca-nap metafizikáját, s hogy miről is szól aznap az ünnep? „De mit szóljunk azokhoz a sihederekhez, akik Lucza napján a pogány eredetű, babonás, és nálunk „kotyolás”-nak nevezett otrombaságot űzik. Reggel ugyanis bemennek a legközelebbi házhoz s itt ellopnak egy jókora tűzifát, azt elviszik a másik házhoz, az ajtóban ráülnek s a legválogatottabb drasztikus mondásokkal traktálják az úri közönséget, aki a képzelt műélvezetért még meg is szokott fizetni.”

Mire gondolhatott az anonim cikkszerző? Azt hiszem, tudom. Az még hagyján, hogy december tizenharmadikáról mint Szent Luca vértanú s szűz napjáról nem esik említés, mint az esztendő legrövidebb napjáról. (Innentől születik a fény, Luca nevében is a latin lux, lucis szóalakokra ismerünk.) Kimondottan keresztény-katolikus ünnep ez, s a magyar kultúra gazdagságát jelzi, hogy számtalan néphagyomány kötődik hozzá. Az úgynevezett falopás nem megélhetési bűntett, hanem valóban sok évszázados, akár ezeréves rítus. A számos tréfa (még a kapukat is leszerelték, elvitték a legények aznap nem egy helyen) között ez is szerepelt. Azok voltak megsértődve, akiket kikerültek a kotyolók. Örömmel adták a gazdák ezúttal a gyümölcsöt, kínálták a pálinkát. Gönczi Ferenc szóról-szóra beleírta Göcsej-könyvébe ezt a féle kotyolási ‘falopást’

„Kora hajnalban 3-4 órakor járnak kotyolni 7-16 éves fiúk. Néhol csak ketten, hárman, másutt öten, sőt tízen is mennek együtt… Egyik társuknál gyűlnek össze. Ott magukhoz fát vagy szalmát vesznek, amelyre kotyolás közben ráülnek. A fát rendesen más udvarából lopják.”

A népszokást éltetőknek (a kotyolóknak és akiknek kotyoltak) meg sem fordult a fejében, hogy itt valami károkozás, eltulajdonítás, tolvajlás esete volna. S egyáltalán nem volt a nép álszemérmes, sőt semmiféle szégyenérzete sem volt, amikor a bőségkívánók rigmusa udvarukba vagy szobájukba ért, hogy:

„Akkora legyen a kijetik liányának a csöcsi, mint a bugyigáskorsó…”

A városi, kisvárosi kultúra ezeket a fordulatokat egyszerűen szalonképtelennek nyilvánította. Nyilván, szellemi szegényedésünkre. S ez azért is volt szomorú jelenség, mert éppen egy keszthelyi intellektuel nem tudott a népi kultúráról. Polgár és paraszt műveltség élt egymás mellett anélkül, hogy egymásra talált volna.

A kereszténység felvételekor a regölőknek már bizonygatniuk kellett:

„Nem vagyunk mi rablók, Szent István szolgái; most jöttünk hideg útról…”

A szomszédos Pacsai járásban, Szentpéterúron őrződött meg ez a népdal.

S ránk maradt ez a gyönyörűséges szájhagyomány, évről évre a kotyolók, a betlehemezők, majd az újesztendőben Vízkeresztkor a háromkirály-járás szereplői adták egymásnak a szakrális-profán szövegeket. 120 esztendeje ez utóbbiakra is kitér a cikkíró, igaz, nem az epifánia népi világképére hívja fel a hatóságok figyelmét:

„Rövid idő alatt útnak indulnak majd a ’három királyok’ is, akikre ugyanazok a megjegyzések vannak, mint a betlehem-járókra. Jó lenne tehát az illetékese köröknek az ő ügyük rendezését már most fontolóra venni.”

A 120 éve „tolvajszövetkezetnek” nevezett betlehem-járók hordozható betlehemei ma a múzeumok féltett kincsei. A Balatoni Múzeumban tavaly novemberben nyílt meg – Vidák Tünde és Gyanó Szilvia rendezésében – a Marcali Múzeum és a Balatoni Múzeum közös kiállítása, amely Keszthely vidékének legszebb és legértékesebb hagyományait, népszokásait elevenítette föl a megőrzött tárgyi emlékekkel egyetemben. Láthatók voltak a bábtáncoltató betlehemek figurái, az 1880-as évekből származó vörsi, szentgyörgyi és mesztegnyői betlehemek másolatai.

A weboldal használatával hozzájárul a sütik használatához. Részletek...

The cookie settings on this website are set to "allow cookies" to give you the best browsing experience possible. If you continue to use this website without changing your cookie settings or you click "Accept" below then you are consenting to this.

Close