0
2019. február 28.

Amire a mű megszületik, a látványok gyűjtésétől az élményszerzésen és a belső hangoltság megteremtésén át, a hol gyötrelmes, hol pedig a szárnyalás illúzióját keltő ecsetkezelésig, aligha van mód, hogy a társasági életbe hosszasan belevesse magát az, aki a Balaton partján Egry Józsefék nyomában szeretne járni. Csiszár Elekkel sem történt kevesebb.

Szülővárosában, Keszthelyen, éppen ott eszmélkedett, ahol az 1920-as években Egry József talált egyéni stílusára, meglelte a tó vize felől duplán is ragyogó ihlet- és fényforrást, amelytől soha többé nem akart már megválni, mivel e táj nem csupán a szépségével, de egy egész festői világgal ajándékozta meg.

Egry József festményei, lehelet-finom Balaton-ábrázolásai a remekművek mintáit jelentették Csiszár Elek számára, de Egry alázata, ahogy életmódját is hajlandó volt a művek születésének alárendelni, szintúgy példaadója lett.

Az 1932-ben született Csiszár Elek emígy vallott az író Matyikó Sebestyén Józsefnek adott interjúban:

“Örömmel válaszolok a kérdésre, mert így időben, gondolatban visszatérhetek gyerekkorom idilli színhelyére, Keszthelyre, szülővárosomba. Máig elevenen él bennem ifjúságom minden helyszíne, a Libástól az Apáca-fürdőig, a Büdös-ároktól a Helikon-strandig, a Hercegi nádastól a Yacht-klubig, a sziget-strandtól a Téglás tóig… És hát a jó öreg „Nyissz” (becsületes nevén Nyers Imre) csónakdája, kinek a téli hónapokban állandó sakkpartnere lehettem. (Elődöm ebben a tisztségben Egry József volt.) Nyáron pedig várt rám a vízi élet minden öröme…

Emlékszem a málnaszörpre, ami málnából készült, a szalma szívószálra, a „cipőfűzőnek” nevezett ánizsos édességre, s a mozgó fagylaltárus csengettyűjének hangjára, a nagy téli magányos korcsolyázásokra a rianásokon hason átcsúszva, a rejtekhelyeken gyakorolt kadettugrásokra. A bombázásokra, az elsötétülő égboltra, a hajnali friss hó ropogására a talpam alatt ministrálásra menet, a Nagytemplom különös, derengő hangulatára…”

Csiszár Elek líraiságában is láttató emlékezésének sajátos és nosztalgikus légkörébe hamar belefeledkezik az olvasó. Pedig még nem szembesült azokkal a festményekkel, amelyek ebből az ihletkörből nőttek ki, s szavak nélkül kezdenek mesélni arról a vidékről, amelyhez diákként, majd az ötvenes évek közepétől újra, már festőművészként Csiszár Elek ezer szállal kötődött, kötődik.

Gyermek- és kamaszkorában – szimbiózisban élve a víztükörrel, mint optikai csoda-jelenséggel is – olyan világot kapott örökül, amelynek hiteles ábrázolására valóban rá kell érni egy egész életre. Hogy a Balaton még nagyobb ajándékkal hálálhassa meg, hogy néki szenteli művészi figyelmét. Többen idézték már Halápy János intelmét, amit Csiszár Elek nem csupán megfogadott, hanem az évtizedek alatt be is teljesített:

„Festők! Ha ennek a tükörnek a szélére álltok, erősen tartsátok az ecsetet a kezetekben, mert a legnagyobb dologra vállalkoztok: a végtelenség magyarázatára, a megfoghatatlan megragadására…”

Ennek az örökségnek a felelős birtoklása követelte meg Csiszár Elektől a tanulás, majd a folyton való önképzés alázatát. Goethe szerint a művész egyetlen levelet sem szakíthat a mesterség szép bokráról anélkül, hogy ne teljes életével fizessen érte.

S hogy ez mennyire így van, azt egy másik festő-legenda is példázza: Szinnyei Merse Pál ugyanis a fonyódi tufa-piramis oldalából – ahonnan olyan gyönyörű perspektíva nyílik – megfestette idős korában végül a Balatont is. Igaz, mindössze tíz képet alkotott, azokat is kizárólag azokról a partszakaszokról és égdarabokról, amelyek Tihany felől tárultak szeme elé. (Szemben a Badacsonyt babonából sem festette, lánya szerint, mert a bazalthegy a koporsóra emlékeztette.) Minden tudása, addigi bravúrja kellett, hogy ez a kevesebb, mint tucatnyi kép megszülethessen a déli parton. Csiszár Elek e nagymester sorsát is megértette.

Ám vissza Keszthelyre. Hogyan is kezdődött Csiszár Elek pályája? Középiskolás évei több mint rendhagyóan végződtek. Szintén Siófokon, a múzeumigazgató barátjának mesélte, miképpen sikerült, vagy inkább nem sikerült keszthelyi diákkorának utolsó jelenése?

„Rajzkészségem korán megmutatkozott. Nyolc-kilenc évesen már a szomszéd nénik-bácsik ültek modellt nekem, s „mintha megszólalna” elismerésük növelte önbizalmamat. Gimnazista koromban tudatosan jártam a természetbe akvarellezni. Rajztanárom (a premontreiek között ő és a tornatanár volt civil, ők ketten maradhattak az államosítás után is) fölismerte tehetségemet. Ezért fontosnak tartotta, hogy az V. év végén megbuktasson. Mivel fizikából is megbuktam, a pótvizsga után jelenlétemben a következő párbeszéd hangzott el. Fizikatanárom odafordult a rajztanáromhoz: „Ha te átengeded, akkor én is.” Rajztanárom válasza: „Én nem engedem át!” Nem hiszem, hogy rajtam kívül valakivel is előfordult volna, hogy művészettörténetből megbuktassa a rajztanára, melynek következménye az osztályismétlés volt.

Elkeseredésemben egyre többet jártam a szabadba rajzolgatni, akvarellezni. Tanítási idő alatt is. Ez aztán kapóra jött osztályfőnökömnek, aki kiugrott apáca volt. Az egyik nagyszünetben, az iskola összes diákjának részvételével rendezett röpgyűlésen látványos keretek között kicsaptak. Egyébként is rossz káder voltam. Apámnak volt egy kis textilüzlete, és velem több szempontból is példát lehetett statuálni. Ennek ellenére hálás vagyok mindhárom tanáromnak. Komolyan. Nagyban hozzájárultak, hogy a magány festőjének emlegetnek.”

/Folytatása következik./

Fontos információ a koronavírussal kapcsolatban

Tájékoztatjuk kedves látogatóinkat, hogy a járványügyi helyzetre való tekintettel
a Balatoni Múzeum határozatlan időre bezárja összes kiállítását, látogatókat nem fogad. Bővebb információt itt olvashat.