Jelet hagyók – Budaházi Tibor és Horváth László kiállítása a Balatoni Múzeumban

Képek és térbeli kompozícióik között az emberiség kultúrtörténetének évezredeit élhetik át múzeumi sétájuk során a látogatók.

Az idő – Berzsenyitől is tudjuk már – fölemel, ugyanakkor aláhajigál kedve szerint bárkit és bármit, azonban megesik, hogy valami hatalmas és irgalmas erőnek engedve megtartja tenyerén azt a valamit vagy valakit, aki méltó rá. Horváth László az ember számára olyan mementót alkotott, amely a teremtményi létben bár porszem-voltára emlékezteti, ugyanakkor – ha el nem vétett szép életet él – a teremtés koronájává válik, a földön járva is. Ennek megértéséhez csak körbe kell járni a kiállított, felülről csonkolt mértani testet, amelynek négy oldalán egy intelem mondatának négy szava áll, ahogyan Horváth László meghagyta:

A bölcsesség kezdete az Úrnak félelme.

A kigondolt s megkomponált látványoknak esztétika értékük van, sőt gazdag jelentésük, s e jelentésrétegek közül egy mindig igen filozofikus. Horváth László szobor-kompozíciói már az anyagok megválasztásával is előrebocsájtják, hogy két világ is van, de együtt. A néző föladata, hogy különböztesse az idő pusztításának kitett megdermedt salakot, tufát (akár emberkéztől, akár isteni erős vulkántól származnak is azok) a belőlük kivált, kiolvadt maradandó fémektől, köztük a romolhatatlanságot, örökkévalóságot jelentő arany csillogástól. Az anyagok és a színek más-más tartalmú metafizikáját mutatja a Tört oszlop is, amely hasonlóan pusztulóban, mint a Balaton-felvidék egy kőszentje, amelyet vörös homokkőből faragtak még ki. Horváth László Tört oszlopának azonban rétegei is vannak, s a pusztuló foglalat is a maradandóság fémcsöppjeit ragyogtatja. (Bálint Endre képei már tudatosították nézőikben, hogy e modern világ csak a fragmentáltságában képezhető le. Ahogyan Ady írta: „Minden Egész eltörött.”)

Budaházi Tibor festményén szintén olyan függőcinke-fészek szerepel, aminek jobb alsó része megsemmisült. A madárka műgondja, amivel az otthonát szőtte, azonban időtlen, olyan archetipikus tökéletesség, mint amelynek ember által csak oly nehezen utánozható formabravúrját a Fekete kas című festményen látjuk viszont. (A méhek építménye bizony még az aranykorból mentődött át, s bizony Melissza királynő szorgos bogárkáit már a Georgicát író Vergilius is csodálta.)

Horváth László kompozíciói között két, könyvről készített alkotást találunk. Az egyik maga a Szentírás, a Könyvek könyve. A könyv korpusza függőlegesen kissé megnyúlt, mint El Greco festményein az arcok, s födelén is a Jelek jele karcsú fémkeresztként látható. (Lásd még A kereszt ereje című óriás-plakettjét, amelyen a romlandó tufa öntőformájába olvadt fém kereszt-alakban hűlt romolhatatlan üzenetté.) A másik, második könyv anyaga nem tartalmaz az örökkévalóságot szimbolizáló nemes fémekből semmit. Ellenkezőleg, mintha tűzből mentett példány lenne. A lapokba már mohó láng lapozott. Mégis, így, üszkösen is Bulgakovot juttatja eszünkbe, hiszen pontosan olyan kiszolgáltatott, akár egy passiót járt emberi test: „Kézirat nem ég el.” Valahol itt kezdődik, ennek a nem látott, de létező kegyelem valóságánál, amit a bölcsesség kezdetének nevezett meg Horváth László a tárlat elején.

Mind a festmények, mind a szobrok létezésünk legsúlyosabb kérdéseire keresik a helyes válaszokat.

Teszik ezt a legegyszerűbb mértani formák variációinak segítségével, a vizualitás nyelvén. A tizenkét derékszöget magába foglaló kereszttel, a háromszöggel és a körrel.

Budaházi Tibor tudja, hogy a kereszt a rómaiaknál közönséges kivégzőeszköznek számított. A veronai Catullus is az egyikre számította magát, amikor szerelmese, Lesbia miatt a szeretet és a gyűlölet egyugyanazon pillanatban gyötörte őt. Ám a Megfeszíttetett ezt a durva, szálkás és az emberi test magasságánál nem is sokkal hosszabb fát magával együtt a horizont fölé emelte. Pierre Emmanuel szerint sokan és sokkal többet szenvedhettek nálánál, mégis ez az agónia, aminek az órája nem múlik el. Innentől kezdve a kereszt az a Jel, mit a Jelek jelének nevezünk. S mára igen sok változata ismert, akár tájanként vagy felekezetenként.

Budaházi Tibor több keresztalakot is megfestett a „hagyományos” mellett. Például a kettős keresztet, vagy éppen az András-keresztet. A kettős kereszt bizánci eredetű, és Szent István korában már elterjedt. Pénzekre verték, pecsétekre vésték. A franciák is ismerik, Lorraine-keresztnek hívják. Budaházi Szent Mihály arkangyal a mennyei seregek élén című képén Szent Miklós valóban kettős kereszttel a kezében vezeti az égi lovasokat. András apostolt, akit Krisztus leghumánusabb tanítványaként is emlegetnek, ilyen, haránt-kereszten végezték ki. Görögországtól Skóciáig ismert az X-formájú keresztje, amit Budaházi a Kereszt I-III című triptichonjának második darabján ábrázolt.

Horváth László szobrai sem nélkülözik Krisztus szenvedéstörténetének fontos attribútumait. Ha aláfestő zenét kellene keresnem műveinek bemutatásához, akkor okvetlen Krzysztof Penderecki Lukács-passiójának fölkavaró muzsikáját választanám. Horváth egyik alkotásában öt darab körfűrészfej alkotja a töviskoszorút, amelynek tetejébe egy háromszögletű tükröcskét helyezett. Korona lett a kompozíció címe, s az is elvéthetetlenül utal a trónra, vagyis a keresztfájára szálló – Jézus Hercegből megcsúfoltan lett – Zsidók Királyára. Horváth László Krisztus keresztjét úgyis mint a Jelek jelét, de úgy is mint faalkalmatosságot beleapplikálta a Törtfal című szobrába. A fal (Budaházi Tibor által is gyakran ábrázolt motívum!) tényleg megtörik egy ponton, aminek hiátusát csak a kereszt tudja áthidalni. Bárhol és bármily irányban közelítsünk a falhoz, annak tetején vagy azon, csak a kereszten keresztül vihet utunk. Horváth László számára az ember olyan lény, aki nem csupán követheti, (Kempis Tamási értelemben) imitálhatja Jézust, de fájdalmában akár osztozhat is végóráján.

Ismét a Penderecki-szólamot halljuk képzeletben, mikor Horváth László Utolsó hang című művét látjuk (egy pozdorjává tört zongorát, vesd össze még a kortárs Barabás Márton kompozícióival), közben elszenesedett fekete kezek, bár műtárgyak, mintha még kapaszkodnának valamibe. Itt éppen egy utcakőbe, amivel harcolhatnának tovább. Az utcakő, a kockahasáb persze nem sitt, nem tufa, nem bazalt, hanem a műemlékek, a mementók nemes márványa már. A kő és a kéz mellett egy harmadik szereplője is van a Memento 1956 című alkotásnak. Mégpedig a fém, a lánctalp hűvöse, mintha örök volna az agresszor tankok antihumánus ereje. Horváth László másik 1956-os mementója egy kereszt. Márai szavával, az a Népek Krisztusának, Magyarországnak a keresztje. A kereszt függélyes szára fából, a vízszintes megint csak fémből, acélból készült, tankok lánctalpa.

A két alkotó közös tárlata szerencsésnek mondható, hiszen alkotásaik interferálnak egymással.

Budaházi Tibor síkban, az ikonok világában gondolkodik, Horváth a térben. Szellemiségük ugyanabból az „Iconologia”-ból idézi föl képeit, jelképeit. Művészi hitvallásuk is rokon, annyiban feltétlen, hogy a dirib-darabjára esett világ elemeit újra egyben szeretnék látni. Nem véletlenül szerepelnek idézett jeleik közül többször azok az egyenlő szárú háromszögek, amelyek a Szentháromságról éppúgy tanúságot tesznek, akár a mértani háromszög-szerkesztésekre épített filozófiák, amelyek szintén a megbontott Egynek megbomlott Egy-ségét próbálják helyreállítani. (Hamvas Béla tűnődése éppen ezekről szólt: Three points.) Budaházi a Szent Család című képén is három személyt mentegetne Egyiptomig. Ikonosztáza közepén a glóriás alakok közül hármat emel ki, akiket senki mással nem lehet azonosítani, csakis a Szentháromság Fiával, Atyjával és Lelkével.

Horváth László valaki (homo sapiens) mezítelen talpa nyomát örökítette meg Zalában. Vulkanikus tájon, annak közelében micsoda új Pompeji-k vagy Herculaneum-ok emléke, hogy a kihűlő láva- vagy lapilli-, esetleg-tufa-rétegben még civilizatórikus törmelékek is kerültek a chipeket gyártó modern ember lábnyoma mellé. (Íme, az ember!)

Írta: Németh István Péter, költő, irodalomtörténész