„Mert szemben ülsz velem…” – Balatoni Szerelmesek (harmadik rész)

2019. június 16. HévízKöltészetSzerelem

Hajók szelik a Balaton hullámait a két part között, de még hosszában is. Nem véletlen, hogy egyik utasának, a költő Kormos Istvánnak is szerelmes verssorok jutnak eszébe először: „Dörgicse, Akali, Vonyarc felől derengő asszonyarc.”

Ezt a derűs és megható képet Keszthely felől láthatja az utas, ha már eléggé elbűvölte tavunk és valaki imádott nő szépsége. Hány meg hány hol gyönyörű, hol szomorkásabb történet, akad köztük mulatságos, sőt krimibe illő love story is. Ezekből válogattunk.

Mondják, nincs két egyforma szerelem.

Egy profánnak tűnő hasonlattal élve, ezek a legeslegintenzívebb emberi kapcsolatok; olyanok, akár a sakkpartik, vagy a kártyajátékok, aligha másolódnak.

Milyen szép, ha egy egész élet adatik ahhoz, hogy lezaljanak. Még szebb, ha látnivaló, a kivételesen szépen élt élet is éppen a szerelemnek köszönhető.

Illyés Gyula és Kozmutza Flóra barátságára, barátságból lett szerelmükre, szerelmükből lett házasságukra, holtig tartó közös sorsára gondolok.

Mintha a tihanyi házuk egy vitorlás lenne csak, s abban hajtaná őket valami férfi-ész és asszony-szív erejével befogott balatoni szél. A táj is szelíd, szinte női idomokat írnak le a domborulatok.

Illyés Gyula ismerte a Dunántúlt (de Párizst is), mint a tenyerét. Szerette a zalai dombokat, ugyanúgy, mint a somogyiakat és tolnaiakat. Olyannak látta őket, mint akik ölbe kapják és elringatják az e tájon élőket.

A francia fővárosban – ahol öt évet élt – s Budapesten ugyanúgy kereste azt a lányt, akivel összeköthetné életét, aki múzsája, társa lehetne. (Első házassága, sajnos, nem sikerült.)

Kozmutza Flóra is vágyott valakire, akivel házasságot köthetne, s rendezett családi életet élhet. Gyermeket akart szülni, valamint 1934-ben szerzett gyógypedagógiai diplomájával olyan munkát vállalni, amivel segíti sérült embertársait.

Illyés Gyula és Kozmutza Flóra kapcsolata ott kezdődött, ahol József Attila és Flóra szerelme már befejeződött.

József Attila halott. Két sebzett ember vigasztalja ekkor egymást elébb barátin, majd lassan olyan szerelem izzik föl, hogy 1939-ben megesküsznek.

Illyés Gyula olyan nagy tisztelője volt költőbarátjának, József Attilának, hogy szerelmes verseiben nem írta le Flóra nevét, úgy érezte, az a jog és rang már mindörökre a „Flóra, szeretlek!” íróját illeti.

Egyszer, amikor Illyés vallotta be szerelmét egy kisszerkezetben, csupán a Balatonra írta Flóra nevének a kezdőbetűjét, mivel ott, a Fűzfői öbölnél a földrajzi névre alliterál a kedves neve.

Illyést többször is meghurcolták életében, például házassága után azzal rágalmazták, hogy elvette József Attilától a legutolsó menedéket, Flórát, s így közvetve ő a felelős öngyilkosságáért.

Mit érezhetett mint művész, tudós, felelős gondolkodó és morális lény? Mit érezhetett Flóra?

A tihanyi ház fogadta be őket, amely Flóra öröksége volt. A Balatonért mindketten rajongtak. Elég volt lepillantaniuk a hegyről a tóra, megpihenhettek, és a látvány olyannyira megnyugtató volt, hogy még a szélvihar is törvényt fogalmaztatott meg Illyéssel: „Árboc s vitorla, nézd, előre / mikor repűl / leggyőztesebben? Amikor leg-/ mélyebbre dűl!”

Gyermekük született: lányuk művészettörténész lett. Legtöbbször Tihanyban, de nem csupán ott tartózkodtak. Még nem voltak hatvan évesek, amikor vidékünkre látogattak.

Illyés Naplójegyzeteinek (Flóra néni gondozta, adta ki!) második kötetében találom azokat az oldalakat, amiket 1959-ben tíz napon át írt Hévízen és környékén.

Illyés Gyula és Kozmutza Flóra Hévízen

Március 8-án indultak Flórával a fővárosból, s Balatonfüreden át először Sümegre érkeztek. Itt megnézték a püspöki palotát és a Maulbertsch-freskókat.

Keszthelyen Földes Árpádéknál vendégeskedtek. A házigazdát emígy jellemezte:

„Üldözött korából beszél olyan zalai kiejtéssel – s szófűzéssel –, mint egy hegyi vincellér.” Keszthelyen ebédelnek (11 Ft volt a menü) és sétálnak a „tiszta, szép főutcán”.

A ’tiszta’ jelzőt sohasem mulasztja el Illyés, ha kiteheti, így írt március 15-én is: „Este séta a sötét, de a sötétben is tiszta és meleghangulatú Alsópáhokon”.

A hévízi beutalót Flóra kapta, de Illyésre is igen jótékonyan hat a gyógyító környezet. Úszik, sétál, s amikor teheti, dolgozik. Műfordítani való verseket hozott magával: Ronsard, Eluard és Zabolockij költeményeit.

Nem városi kávéházban, hanem a helyi Gyöngyvirág cukrászdába érkezik elsőként, mintha munkahelyére járna csak be. S megszólaltatta a hévizi tó partján magyarul Ronsard-tól a De L’été-t, ezt a gyönyörű francia bukolikus lírát:

Kósza nyáját minden irányból
összegyűjti ekkor a pásztor
és csöndes vízhöz tereli,
itat, de ő, mértéke-tartva,
a vizet – föntebb állva – ajka
csücsörítésével nyeli.

Nem csupán az irodalomismeret számára, de helytörténeti szempontból forrásértékűek ezek a bejegyzések Illyés Gyulától. Megtudjuk, hogy Flóra anyai ágon keszthelyi felmenőkkel rendelkezik:

„Aztán megkeressük, azaz meghatározzuk, hol is születhetett Flóra édesanyja. Ahogy beszélik a nagynénik, Keszthely legnagyobb beszálló vendéglője volt az övék. (Bútor, evőeszköz ma is van a családnál belőle.) Elálldogálunk a volt Amazon előtt, szép emeletes épület, oldalán tábla, Csokonai is éjszakázott itt, 1796-ban. Bemegyünk a kétségbeejtően mocskos udvarra. Itt lehetett valahol a szaletli, ahol Flóra dédanyját egy daguerrotip oly édeni békehangulatban ábrázolja – otthon.”

Szívszorító az az epizód, amely Flóra álmát örökíti meg. Szabó Lőrincről álmodik, aki két esztendeje halott már. Még Illyés mondta a temetési beszédet fölötte.

Szabó Lőrinc is igen szerette Hévizet, az ottani rendházban fordított Racine-t, írta a tóról szép szonettjeit. Az ő tragikus emlékétől – nyilván – még aligha szabadulhatott a házaspár 1959-ben. (Illyés ha tehette, minden módon, még rádióelőadásokban is elevenen tartotta Szabó Lőrinc emlékezetét, költészetét időről-időre a hallgatók és az olvasók figyelmébe ajánlotta mint kikezdhetetlen irodalmi értéket.)

Illyés Gyula és Flóra testileg-lelkileg megerősödve tért vissza Budapestre. Illyés nem csupán négy költeményt és tucatnyi versfordítást alkotott e tíz napban, s közeledve a hatvan esztendő felé, szelleme változatlanul éber, nyitott és hálás minden új meg új felfedezésért.

Elzarándokolt Egregy XII. századi román templomához, beült a Gyöngyösi csárdába a régi betyárok helyére, és szívesen beszélgetett a környék kétkezi embereivel, főleg parasztjaival. (A fővárosban sebzettsége sem kívánta a társaságokat.)

Feltűnt néki, hogy a környékbeli családok (Világos, Fonnyadt, Keserű, Rumi, Pompor…) tagjai kimondottan alacsony termetűek.

„Feltűnően apró nép – nekem szinte a derekamig érnek. Nyilván egy hajdani honfoglalás kori törzs őrizte meg itt magát – bolond is lett volna elszármazni erről az istenáldotta vidékről. A talaj lösz, köve magától reped vékony téglává.”

Az itt élők testmagasságáról, mint elgondolkodtató genetikai örökségről naplójában még 1962-ben is megemlékezett, hogy Keszthely környéke az összehasonlító embertan valóságos ’csodatelepe’.

Mivel „Minden krónika szerint a magyarok jelentékeny része alkatra szélesvállú, de alacsony. Ezek voltak a hírhedt, a rettegett kard-, íj és kantárkezelők…” Önirónikusan meg is jegyezte Illyés: „…tán nem is a magyar őseimre ütöttem a magam 180 centijével”.

A Balatoni Múzeum emblematikus leleteiről is itt számol be:

„Keszthelyről legújabban is egy hun vitéz jelentkezett lovastól (ami miatt majdnem magyarnak nézték), majd egy tízéves kisleány teleaggatva mütyürkékkel, siratni való drágasággal, igazolásául annak, hogy egy kis szív azért a hunokban is volt.”

A következő esztendőben ünnepelte az ország első forradalmár költőjének, Batsányi Jánosnak a bicentenáriumát. A kétszáz évvel azelőtt született költő Keszthelyen volt kisdiák. Illyés Gyula volt talán az a költőnk, aki a legtöbb verset szentelt Batsányi János emlékének.

Tehette, tette tán azért is, mivel Batsányi Petőfi elődjének számít irodalomtörténetünkben mint az első forradalmár költő, meg tán, hogy éppúgy szegénysorból küzdötte fel magát a haza szellemi elitjébe, mint Illyés. S eszközei között a puszta tehetség jöhetett szóba csak. Más semmi. 1965-ben Illyés Gyula Flórával Kassára megy, hogy Batsányit illőn megünnepelhessék.

Hévízre ismerősként tér vissza a lábadozók közé 1969-ben.

Koratavasszal érkezik, s nem akar több lenni, mint egy az öregedők között. Az étteremben – amely ma is éppen ott található a sétányon – még érdeklődve, de már részvéttel nézi az embereket.

A női szépséget úgy veszi észre, mint amit finoman árnyal a fájdalom. Szerencsések, akiknek csak az a gondjuk, hogy megelőzzék a szenvedést.

„Ez a csupa ablak nagy csarnok az ország egyik reumagyógyító telepének központi étkeztetőhelye.” Negyvenévesek, ötvenévesek, hatvanévesek: öregedésre ítéltek, de a legidősebbek között is Illyés szerint rengeteg az „ellenálló”.

(Az idő ellenében Illyés is írt egy szép esszéregényt. Első mondatát talán éppen Hévízen gondolta ki még 1959-ben: „Itt változtam egy rezzenetet ismét az öregség felé. Vagy legalábbis itt vettem észre.” 1969-ben jelent meg Kháron ladikján címmel ez a könyve.)

1969-ben, tíz esztendő múlva is írásra alkalmas helyet keresett és talált Hévízen Illyés Gyula.

Ezúttal a Vadkörtefa névre elkeresztelt kávézóban:

„Beülni ilyenfajta helyiség valamely alkalmas sarkába, s írásbeli munkák végzése közben végig-végigtekinteni az itteni kerek asztalkáknál alakuló kapcsolatokon, ez a fajta szemlélődés, ha kellő alázattal míveljük, alattunk az egyszerű széket holmi Jupiter-széket trónná varázsolja.”

Illyés egyre kevesebbet utazott. Látta még Bécset (a Herder-díjat vette át), megjelent drámáinak vidéki bemutatóin Pécstől Veszprémig, részt vett író-olvasó találkozókon, ám visszahúzódva, ráadásul betegségekkel viaskodva, – alkotott. Flóra végig segítette, vagyis egymás támaszai lettek.

Flóra, hogy kímélje férjét, megtanulta utánozni kézírását, s ő maga dedikálta és adta postára az új Illyés-köteteket. Flóra Illyés pszichológusa is volt feleségként.

Tihanyi kiránduláson

Illyés Gyula végül igen magányosnak láttatja magát egy keszthelyi versében. Nem találunk körötte sem hévízi, sem balatoni fürdővendégeket. Sem egészségeset, sem beteget. A költemény tanúsága szerint – mint alkotó ember – igen egyedül maradt.

A Kortárs című folyóirat 1976. évfolyamának negyedik számában, annak is élén jelent meg három Illyés-vers. Az Egy házaspár sírfölirata, bizony, saját és felesége, Flóra epitáfiuma született meg már.

A feleségének gyakorlatias tudását, az asszonyi jóság tudományát tartotta a legfontosabbnak, hogy mint legmaradandóbb tulajdonságát lapidáris tömörséggel hagyhassa az utókorra:

„A nő, aki fogyatékos gyermekeket istápolt egy életen át.”

Illyés magára csak annyit számított – szemben felesége gyakorlatiassággal –, hogy

„A férfi, aki eszményeket vélt védeni egy életen át”.

Az elkészült sírföliratok alatt található az a bizonyos vers, amit francia költőbarátja, Jean Follain (1903-1971) emlékének ajánlott Keszthelyen.

A messzi Dordogne megyei kisváros főterét hívja, akár egy hű kutyát a Balaton parti kisváros főterére, persze az ottani halottakkal együtt, akiket itt idéz.

Bergerac főtere mint hű kutya
J. Follain emlékének

Bizsergő tenyerem egy kósza eb fejére
s térdügetésre: no, jöjj ide –
Ide, ide Bergerac főtere.
Bár egyszer láttalak csak.
Meg-meghajolva csalogatlak
lapulni lábam elé, no gyere,
ne settengj csak felém tovább
Bergerac város koraesti főtere,
vendéglő, tölgyfa-magas fügefák –
farkcsóválva hozva, apport-ként
Jean (s Yvette?) halhatatlan mosolyát – :
magamban nyelem itt a bort
Keszthely főterén, meg a port.

Illyés Gyulánál egy esztendővel volt fiatalabb az elhunyt francia költőbarát. Nem csoda, hogy saját életének a végességére figyelmeztette, arra, hogy számvetést készítsen.

Flóra néni mindvégig vele volt, a kórházi ágyánál is ápolta.

Illyés 1983-ban hunyt el.

Kozmutza Flóra 1995-ben.

(Címkép: Illyés Gyula, Illyés Gyuláné az Örkény-házaspár és Urbach László a Balatonon az 50-es évek közepén)