Vitéz és Lilla – Balatoni Szerelmesek (ötödik rész)

2019. július 17. KöltészetGeorgikonSzerelemFestetics György

Hajók szelik a Balaton hullámait a két part között, de még hosszában is. Nem véletlen, hogy egyik utasának, a költő Kormos Istvánnak is szerelmes verssorok jutnak eszébe először: „Dörgicse, Akali, Vonyarc felől derengő asszonyarc.”

Ezt a derűs és megható képet Keszthely felől láthatja az utas, ha már eléggé elbűvölte tavunk és valaki imádott nő szépsége. Hány meg hány hol gyönyörű, hol szomorkásabb történet, akad köztük mulatságos, sőt krimibe illő love story is. Ezekből válogattunk.

Ezúttal Csokonai Vitéz Mihály és Lilla, azaz Vajda Julianna történetével ismerkedhetünk meg.

Kedves Olvasóim!

Sohasem kellett színt vallanom, hogy ki a legeslegkedvesebb szerzőm? Sohasem volt szükség e válaszra, hisz hogyan is lehetne ilyet kérdeni vagy megválaszolni is!

Persze, hogy sok, nagyon sok kedvenc olvasmányom és mesteremnek tekintett íróm, festőm és tudósom van. Csakhogy az évente visszatérő szüretek előtt vagy a bolondos ünnep, a farsang körül még ezt sem titkolom.

Csokonai Vitéz Mihály az a személyiség, az a géniusz, akivel a legszívesebben nézném meg a lányokat a keszthelyi sétáló utcán, akivel leginkább meginnék egy fröccsöt a füredi Hatlépcsősben, akivel Somogyban, vagy még innen, Fenékpusztán halászlevet kanalaznék.

Bárhova értem a Balaton körül, mindig velem volt a Dorottya című vígeposza. Ha egy-egy példányát telefirkáltam, odaadtam valaki érettségire készülő diáknak.

Csokonai 1798 tavaszán Takáts Gyula szavaival kettős csalódással állt meg a füredi parton.

Szerelme, Lilla elhagyta s nem talált munkát sem magának. Ami az életben a legfontosabb két dolog: kivel éljünk s mit csináljunk? – számára még kérdésenként is értelmetlenné lettek.

Nagyvázsony környékén (Édes Gergely vendége volt) versben és prózában egyaránt megörökíti ezt az egzisztenciális kettős csapást a költő:

Mint a kő meredten állék
Egy ledűlt boltozaton.
És mikor sorsom elválék –
Rám jajdult a Balaton.

(Gróf Erdődyné Ő Nagyságához)

„A Vértes és a Bakony szirtjei bétöltek kétes tűnődésemmel, s mikor sorsom elvált egyet jajdúlt a Balaton.”

Ki jajdult föl kínjára? Bizony, csak a tihanyi rijjadó leány, ama visszhang, az echó.

A magányos árva szívnek csak azzal tudott felelni, amit már az – tehát önnönmaga – kimondott egyszer. Csokonai csupán azzal gyógyítgathatta sebeit, ami írként, flastromként, vigaszként, csitító balzsamként amúgyis magában vagy magával hordozott.

A tihanyi barlangok, remetelakok alatt, a mai Gödrös strandnál, megírta halhatatlan versét (A tihanyi ekhóhoz címűt, amelynek első változata volt az a bizonyos A füredi parton.)

Még bízott Festeticsben, a keszthelyi grófban, hátha az ő révén biztosabb megélhetéshez jut. (Bár Lilla nélkül – ki tudja az is mennyit ér?)

Magányával átment a déli partra, s ott bújt el Csökölyben, Hedrehelyen. Belső-Somogy befogadta, elrejtette. Annyira szomorú volt, hogy nevettetnie kellett magát.

A világ legnagyobb bohócai (clown-jai) tudták, tudják csak ezt a titkot. (Chaplin, Grock, Popov.)

Bánatát ellensúlyozandó a vígság és az öröm képeit hívta elő. Humorral próbálta szublimálni a felgyűlt keserűséget, a következő önbiztatással: „Fársángi víg humor! Csiklándj fel engemet.” (Invokáció így még sohasem szólt!)

A modern ember is átéli ugyanezt, s jaj, akire együtt vár: munkanélküliség és szerelmi csalódás.

Tekintsünk csak vissza!

Ugyanennyi történt Vitéz Mihállyal is. Keszthelyen olyan szívesen tanított volna akár botanikát is, csak hogy Lillának méltó férje lehessen. (No meg anyósa, apósa előtt büszkén állhasson meg mint kérő.)

Volt rá esély. Amikor Festetics György gróf kegyvesztett lett Bécsben, s hazajőve keszthelyi birtokaira vonult vissza, nem katonáskodott többé, hanem művelni kezdte földjeit. A hatalmas birtok szétzilálódott ügyeit Festetics szakemberekre bízta.

Közülük is kiemelkedett Pethe Ferenc és Nagyváthy János. Nagyváthy Tessedik Sámuellel példaértékű mezőgazdasági iskolát teremtett. Pethe Ferenc barátja és jóakarója volt Csokonainak. A Georgikon amúgy szigorú iskolának számított, nem tűrték például a hiányzást.

Ki tudja, Csokonai milyen zseniális dolgokra oktatta volna a diákokat? Ki tudja, nem kötöttek volna-e útilaput a talpára Keszthelyen is egy-két kicsapongása után?

Amikor Csokonai kérelmezte a keszthelyi katedrát, a gróf nem tartózkodott otthon, és sem Pethe Ferenc, se más tanárok nem dönthettek az álláskereső költő sorsa felől.

Lillát Komáromban időközben egy kereskedőhöz adták feleségül, s a derék embernek, a dunaalmási kereskedőnek, Lévai Istvánnak bezzeg nem voltak olyan anyagi gondjai, mint amilyenek Vitézünknek!

A somogyi télben majd nem marad más neki – melegedhetett az emlékeinél Csokonai: föl-fölidézgethette a bohém műkedvelő társaságot, ahol nem is olyan rég borozhatott, mulatott anyával s lányával, Lillával, azaz Vajda Juliannával a Duna partján, ahol pajzán háromszöget ad ki a komáromi vár alaprajza Rékassy Csaba rézkarcán.

A pendelbergai erődítményt őkelme be is vette többször, mivel a nagy szerelmi ostromban az imádott lány bal mellén az anyajegy mindannyiszor csillagként vezérelte. Komáromi élményeit először „A komáromi vár formája és bevétele” címmel írta meg.

Mintha a kollégiumi társait akarta volna csak megnevettetni a pajzán allegóriával.

Ennek a korai változatnak a címét – hogy ne derüljön ki, hol s kihez írta – megváltoztatta, ahogy komolyodtak érzései és szándékai.

Az új cím már a következő, Heidelbergát idéző szójátékával: A pendelbergai vár formája s bevétele. (Mai fiatalok számára írom, a pendely alsószoknyát jelentett.)

Weöres Sándor szerint ahogy ezt a könnyednek induló kapcsolatot Vitéz Mihály egyre komolyabban gondolta, úgy visszakozott Lilla.

Csokonai végül már csak egy-egy ambrózia-csókért esedezhetett. Aztán már azért sem. Göthösen, soványan, ragyás arccal, hosszú orrával no meg gyönyörű eszével mi lesz?

Emléktábla az Amazon Szálló falán, 1954 – (Balatoni Múzeum, Fotótár)

A valóságban – megfegyelmezve bohém természetét – tényleg Festetics szolgálatába szeretett volna állni, hogy a mecénástól remélt jövödelem hátteret biztosítson a Lillával való házasságának.

Cséby Géza gyűjtötte össze Csokonai keszthelyi tartózkodásának adatait, azokból nyomozta ki, mi történhetett?

Vitéz az 1797-es esztendő végét Keszthelyen töltötte. A következő év áprilisában újra fölbukkan, s emléktábla hirdeti 1954 óta, hogy az Amazon fogadó falai között szállt meg. Festetics innen hívja meg magához a kastélyba.

A gróftól három aranyat kap, s megindul Fenékpusztán át Somogy fele. Cséby Géza tanulmányában olvasom, Fenékpusztán még megevett egy jó halászlevet, de már betegen indul Csurgó irányába.

Kitalált hát magának egy furcsa (tehát komikus) vitézi (tehát hősi) versezetet (tehát elbeszélő költeményt), melyben minden rossz jóra fordul.

A téli utazás is sikeres, senki nem akad el a hóban, maga a költő pegazuson, más a Balaton fölött lebegő léghajóval ér be Kaposvárra.

Fentről látják az ekkor divatbajött trompeuse-öket, vagyis a nők melltartóit, s Vitéz bánatos, mert oly leány is hord ilyes fehérneműt, akinek amúgy nem is volna szüksége erre a viseletre.

Ez az életigenlő erotikus látásmód jellemzi a művet (írom, hátha így minden középiskolás is elolvassa!), sőt itt-ott a vaskosságig elmegy a költő.

Az aggszűz címszereplőre, aki mindenáron férjhez akar menni, például ilyen rímpárt aggat:

De abban őrajta sem vág ki Dorottya
Hogy néki is kedves még az Ádám botja…

Énekelt Vitézünk ennél különbeket is Pálóczi Horváth Mihály urammal, aki csimbókos hosszú hajával s Ötödfélszáz dalával jelenségnek számított Füreden és Szántódon akkortájt. Keszthelyen is.

Miért ne?

A kaposi farsang kavarog, akár a velencei, zákányi bor folyik, lengyel, stájer sőt kozák módi szerint is ropják a táncot a legények s a leányok, izzadnak a toponári facimbalmos zsidók, hogy a muzsika el ne hallgasson.

Az eposzokból ismert viszály majd háború sem marad el, kevesebbel nem lehet fokozni a jó hangulatot. Dorottya s az agg társnők, vénleányok bosszút esküdnek az ifjurak ellen.

Dorottyán halálos sebet ejt a válaszcsapás. Végakaratát diktálja. A lencseni birtokát annak a poétának adja, aki a közelben húzta meg magát. Csokonaira ismerünk.

Most már minden jó lesz.

Dorottya, szegény, elhagyja ezt a földi szerelemmel élhető világot s jobb létre szenderül. A költő meg holtáig boldogan elverselhet a váratlan kapott ingatlanon.

Ekkor jő a műben ama isteni beavatkozás (divina machina).

Nagy Lászlónak adom át a szót: „De a rózsafelhő alatt megifjodik az aggszűz olyan szépre, hogy azonnal megkéri a kiszemelt uracska. Az örökségnek fuccs! hogy az álomi tájon is megcsaljanak.”

Hát, igen. Mindenki jól járt. Az is, aki fiatal lánykát kapott, az is, aki az istenek által megfiatalítottat.

Az egész fársángi sokadalomból egyedül Vitéz Mihállyal csellózott ki a sors.

Így nevettette meg maga magát a vért köhögős, magányos lángelme! Lillátlanul, egymaga lebeg Szántódnál a Balatonban Csiszár Elek festményén.

Az Idő magzatvizében.

(Címkép: Csiszár Elek: Csokonai a szántódi révnél c. festményének részlete)