Ékszerdoboz Gyenesdiásról

A pásztorművészet a különböző használati eszközök jellegzetes művészi megformálásában nyilvánul meg. A népművészeten belül a pásztorművészetben bontakozott ki először az egyéni alkotás. A 19. század közepén már névvel jelölték magukat az alkotók, emberábrázolásaik pedig gyakran örökítettek meg létező karaktereket. Az alkotótevékenység virágkorát a népművészet pompájával egy időben, a 19. században élte és a legeltető állattartás átalakulásával a 20. századtól indult hanyatlásnak. A Kárpát-medence pásztorkultúrájának egyik leggazdagabb vidéke Nyugat-Dunántúl, itt maradtak fenn a legváltozatosabb tematikájú emlékek és díszítési technikák.

A fából és szaruból készülő eszközök között a férfiak tárgykészletéhez tartozó típusokhoz tartoznak a kampók és botok, a csanak, a bárányjel, borotvatok, gyufatartó és kürt. A női holmik világát gyarapító alkotások például a mángorlók, vetélők és tükrösök. Ez utóbbiak nem tartoznak szorosan a pásztorvilág használati tárgyaihoz, hanem olyan szerelmi és jegyajándékok, amiket kitűnő tehetségű alkotók megrendelésre készítettek. A hónap műtárgyaként ezek közül emeltünk ki egy 19. század második felében készült példát Gyenesdiásról.

A tárgy érdekessége, hogy formáját tekintve a férfiak által használt borotvatokokra emlékeztet bennünket, mégsem számukra készült. A puhafa téglatest a fedél kialakítása érdekében harmadában szeletelt, a belseje pedig precízen üregesre vájt. Az oldalirányba duplán mozdítható tető és szöggel biztosított záródás hasonlít a borotvatokok zárszerkezetére. Méretezése alapján viszont kisebb, szelencéhez hasonló tároló alkalmatossággal találkozunk. A tárgy 1963-ban került a gyűjteménybe és a leltári adatok szerint az alkotó miniatűr borotvatok helyett női ékszerdoboznak készítette a tárgyat. Különlegessége, hogy az alján nehezen olvashatóan, de megjelenik az alkotó neve is, mint „Kláminger János” és az oldalán a készítés dátuma, 1879.  A név, a keltezés és a jó arányérzékkel szerkesztett motívum együttes arra utal, hogy gyakorlott kéz alkotását láthatjuk.

A díszítés módja megfelel a 19. században gyakran alkalmazott spanyolozás technikájának. Ott, ahol a spanyolozás sérült, jól látható, ahogy az alkotó karcolással, véső mozdulatokkal készítette elő a színezett viasz helyét. Az ilyen módon képzett díszítőmotívumok stilisztikailag vegyes képet mutatnak. Megjelennek a tok oldalán és fedelén az archaikus vonások, mint a geometrikus keresztek és „napok” , a fő kompozíció azonban egy jellegzetes női eszköz motívum, a kehelyből virágzó növény, ami formai szempontból későbbi jegyeket hordoz.

Molnár Csenge

néprajzos- muzeológus