A zalai krónikamondók közül – Berkes József

Berkes József, túl hetvenedik esztendején kiadványokba, kötetekbe rendezte írásait, verseit. Zalai, fővárosi olvasóinak, valamint a pilisvörösvári Muravidéki Baráti Kör tagjainak köszönhetően négy könyve is megérkezett Költészet Napjára a keszthelyi Balatoni Múzeumba.

Verses könyvének borítóján Eustache Le Sueur híres festménye, azon a három görög múzsa, a társművészetek allegóriája szerepel: Kleio, Eutherpe és Thaelia… Ők, Mnémoszüné lányai. Az első a dicsőség hírnöke, aki egyben a történetírás istennője is egyben, a második az örömet nyújtó zene istennője, a harmadig pedig a vígjátéké.

Ez ókori és örök emberi vonzódás irántuk egyként megérintette Keszthely vidékén a verselőket, zenészeket, de még a műkedvelő grófokat is. A Festetics-kastély falairól is múzsák néznek ránk évszázadok óta, míg fölöttük a rózsaujjú Hajnal (Éósz) kocsiját négy ló húzza az égen.

Berkes József egyszerű keszthelyi iparos család gyermeke, édesapja cipészmester, édesanyja varrónő volt. „A városi fiú’ című családtörténetének fejezeteit a helytörténészek is haszonnal forgathatják, forrásul használhatják, míg az olvasó még több színt, érdekességet tudhat meg a Balaton parti kisvárosról, az itt éltek és élők sorsáról.

Megtörtént vidám jelenetek sorakoznak a Történeteim című gyűjteményében is. Mikor már jócskán ízelítőt kaptunk a keszthelyi gimnázium, a zalai gazdaságok mikrohistorizmusából Csesztregtől – többek közt – Lentin, Zalabaksán, Pákán, Lendvajakabfán, Rezin, Zsiden (Zalaszántón) át Tapolcáig, egy novella értékű fejezet akár egy dohányzástörténettel kapcsolatos antológiába is beválogatható, olyan érdekfeszítő. Őszinte vallomás, hogyan szokott rá és le róla az elbeszélő? Régen elfeledett márkanevek lobbannak föl, elillant füstök aromája idéződik vissza a már bűzrudacskák nélkül élő Berkes József sztorijában.

Ha versei közül a legsikerültebbet kéne ajánlanom a Költészet Napja alkalmából, feltétlen a balatonfüredi szívkórházban szerzett létélményeiből született lírai alkotásaiból választanék. A Tihany és Arács közötti parton épült gyógyintézmény körül – Jókai Mór szavával – ragadt a költészet mindenkire. Ez minden irónia nélkül ma is így igaz, hiszen a szívkórházba beutaltakkal, az ott gyógyuló emberekkel másképpen telik az idő, mint azokkal, akik éppen a következő föladatuk teljesítése után rohannak. Márai Sándor és Keresztury Dezső szerint fontos, hogy lassítsuk a füredi sétányon életünket, csak a legfontosabb dolgokra kell gondolnunk, s akkor rájövünk, hogy kár volt sietnünk. (Nota bene: nem csupán József Attilának, de Márai Sándornak is születésnapja ez az április 11.)

Berkes József Balatonfüreden hallgatta sétája közben a platánágak roppanását, a madárszárnyak kavargását. A séta volt az, amely szívéért is dolgozott, hogy a szív is dolgozhasson tovább – éppen érte.

Háttérben a Tihanyi-félsziget.
Jól látható az apátság kéttornyú temploma,
túl a görbe víztükrön Siófok városa.
A délutáni napsugár rávetődik,
magas házai még jól látszanak…

Várjanak csak az alvilág hűvösebb légáramai, Hádész háza ráér, amikor a Tagore sétányon egy harmonikás is életpárti dallamokat présel hangszeréből:

Széles a Balaton vize, keskeny a híd rajta.”
Amott Bujtor István üli ki márvány vitorlását,
bronz kezével erősen tartja a hajó kormányát.
Ő már a zord télben is örökké jó szelet fog.

A balatonfüredi Rabindranath Tagore sétányon című verse készíti elő A szív című opuszt, annak is második változatát, amit még közéleti költeményeinél is hitelesebbnek érzek. A párrímes formába olyan belső tájat zárt, amelynek már nincsen szüksége a hegyek sziluettjére, sem a templomtornyokra, csak a szív tágasságára:

A szív II.
Major Zala Lajos mondaná:
a szív nem felejt.

Az ember nem csak a húst látja benne,
mert a szív alkalmas más szerepre.

képletesen átveszi más szerveink funkcióit,
érez, szeret, ragaszkodik.

Szívesen teszi, amit megkívánva elér,
szívének mondja minden szerelmét.

Alighanem, ha nem, megáll,
a halál azt mondja, letelt: megállj.

Szálljon rád fekete krétám csendje,
félreállok, álljatok helyemre.

De addig küzdeni akarok.
Eljutok, ugye, eljutok a liftig, ami felemel?

Ha eltemetnek is, hagyok szívet a földön,
mert mindenki szívem része örökkön.

Chaplin szerint egyedül az ember tudja a teremtmények között, hogy meg fog halni, mégis az ember az egyetlen, aki tud nevetni. (Megnevettetni az embert tehát annyi, mint elfeledtetni a végességéről.) József Attila is szeretett nevetni, lám, a keszthelyi írótalálkozón milyen derűsen nézett a fotográfus lencséjébe, csak úgy, fürdőruhásan.

Hadd ajánljam a Balatoni Múzeumból Berkes József könyveiből azt a passzust is, amin nem lehetett nem fölkacagni. Mondanám, vaskos humorra leltem, de inkább valami olyan valóra, amelynek kimondásakor, megnevezésekor a nép nem ismerte a szemérmességet. Egy falucsúfoló rigmusról van szó, amelynek vándormotívum voltáról itt és most győződtem meg. Idézem a Történeteim-ből:

Akit Kutason meg nem b…nak,
Csesztregen ki nem beszélnek,
Baksában meg nem kiabálnak,
Szilvágyon meg nem lopnak,
az elmehet a világ végére is.

Tapolca környéki falvakat is jellemzett már e kaptafára az orális szájhagyomány, emlékszem gyermekkoromból. De nehogy kitalálásnak vagy túlzásnak tűnjék e bizonyításom, Illyés Gyula följegyzéseihez fordulok. Naplójába (1946-1960-as kötet) ugyanis szintén megörökítette szülőföldje hasonló tartalmú népköltését:

Akit Pálfán meg nem lopnak,
Alapon meg nem késelnek,
Vajtán meg nem b…nak,
azzal már nem történhet baj.

Hasonló gúnyoló versike maradt fönn Nemesvámoson is:

Akit Szentgálon meg nem vernek,
Szabadin meg nem b…nak,
Vámoson meg nem lopnak,
Az elmehet a nagyvilágba,
Semmi baja nem eshetik.

A magyarázat: „Nemesvámoson mentek keresztül a messzebb eső bakonyi falvak lakói a Balaton-felvidéki szőleikbe igyekezve és onnan vissza. A községi kocsmánál pihentek meg, állataikat is ott látták el. Őrizetlenül hagyott kocsikról sűrűn eltűnt valami apróság, ha más nem, a lópokróc.”

Ez a derűs idézet-csokor hangolja kedvünket olvasásra 2019 áprilisában!