Beszélgetés Dr. Bilkei Irénnel – I. rész

Dr. Bilkei Irénnel, a Balatoni Múzeum egykori régészével, a Magyar Nemzeti Levéltár Zala Vármegyei Levéltárának címzetes igazgatójával Németh Péter beszélgetett a Balatoni Múzeum jubileumi évében, 2023-ban.
Ezzel az írással köszöntjük egykori kollégánkat, barátunkat születésnapja alkalmából!

Ha jól tudom, a diploma megszerzése után szinte az első utad a Balatoni Múzeumba vezetett. Hogyan is volt ez?

Római koros régészként végeztem, latin-régészet szak volt az első diplomám. 1977. június közepén tettem le az államvizsgát, és két hét múlva a Balatoni Múzeum frissen kinevezett segédmuzeológus dolgozója voltam. Nem váratlanul jött, erre már tudatosan készültem, idősebb régész kollégáim segítettek, pl. a pápai Helytörténeti Múzeum igazgatója; tulajdonképpen ő hívta fel a figyelmemet erre a lehetséges állásra és szervezte meg nekem. Már az előző évben idelátogattam, körülnéztem, megtanultam kicsit Keszthelyt meg a Balatoni Múzeumot.
Az államvizsga után rögtön munkába állván azzal jöttem a múzeumba, hogy mivel provinciális római régészetet tanultam, ezért Fenékpuszta közelsége és a Balaton környékének közismerten gazdag római kori leletanyaga csodálatos terep lesz nekem kutatni. A szűkebb szakterületem, a szakdolgozatom témája a római epigráfia (felirattan) volt a latin szakom miatt, de azt is tudtam, hogy a környék római feliratokban gazdag, tehát a lehetőségek végtelennek tűntek.

Valóban, Keszthely térsége a régészeknek, ráadásul római korosnak a lehetőségek tárháza. Kicsit ugorjunk vissza az időben! Miért döntöttél a régészet mellett?

A régészet egy gyerekkori álom volt. Habár egy kis faluban nőttem fel, szerettem olvasni, édesanyám tanított meg rá, ő szerettette meg velem a könyveket, és olvastam és olvastam. Olvastam a történelemről, régészetről, kutatásokról, és ez annyira megfogott, hogy tényleg régész akartam lenni. A gimnáziumban már ezért jelentkeztem latinos osztályba, érettségiztem latinból, tehát minden afelé vitt. Ami az utolsó nagy lökést megadta, az pedig egy olvasmányélmény volt, Móra Ferenctől az Aranykoporsó.

A te személyes történeted is bizonyítja, hogy mennyire meghatározóak tudnak lenni a későbbi életre a gyermekkori évek. Térjünk vissza a Balatoni Múzeumhoz! Milyen érzések dolgoztak benned, amikor megkezdted a munkát első munkahelyeden?

Bennem is megvolt az „Enyém a világ!„ érzés, mint minden 23 évesben, mikor az első munkahelyét kezdi, aztán lassan meg kellett tanulni, hogy nem csak régészetből és római feliratokból áll egy múzeum élete, sőt az volt a kevesebb. A múzeum rutinmunkájába kellett belecsöppennem, tehát a leltározástól elkezdve a rendcsinálásig. A leltározás azért volt fontos, mert nagyon jó anyagismeretet adott, keresztülment a kezemen sok minden. A Darnay-gyűjteményből anno hátra- maradt dolgokkal kezdtem – úgy emlékszem –, de leltároztam mindent. Abban az évben éppen nem volt ásatás. Lassan-lassan tanultam meg a múzeumi munkát, hogy milyen sokrétű tud lenni, kollégákkal ismerkedtem, olvastam. Maga a munka olyan volt, amilyet vártam egy múzeumban, a múzeumi munkahelyhez kicsit hozzá kellett szokni. Szerencsére volt néhány korombéli is, és a régi tapasztalt dolgozók azért igyekeztek segíteni az ember munkáját, és szörnyen kíváncsi voltam.

Említhetünk konkrét neveket is, akikkel együtt dolgoztál?

Sági Károly volt az igazgató abban az időben, a régi tapasztalt dolgozók közül Petánovics Katalint és Müller Róbertet említeném, akikkel aztán sikerült hosszú időn keresztül jó kapcsolatokat kialakítani, illetve Molnár Adél, aki akkor – úgy mondtuk – népművelő volt. Ővele kerültem egy szobába, ő is segített, viszonylag hamar összebarátkoztunk irodalom, kultúraszeretet és minden egyéb téren.

A közvetlen kollégáidról már esett szó, a munkakapcsolatokról is. Mégis térjünk még vissza a kollégákra, a múzeumi hangulatra!

Egy nagyon jó társaság alakult ki. Müller Róbert nem volt sokkal idősebb nálunk, talán 10 évvel, de szívvel-lélekkel bent volt ennek az egész társaságnak az összes megmozdulásában. Nagyon sok közös programot szerveztünk, de itt bent a múzeumban is nagyon jól megvoltunk egymással. Müller Róbert és Petánovics Katalin mellett emlékezzünk meg Frech’ Miklósról, a természettudósról, aki idősebb volt nálunk, a teremőr nénikről, de igazán ezt a csapatot nem is tudom hányan alkottuk. Molnár Adél, a múzeum népművelője, Beke Edit – ma Simon Edit –, a kerámiarestaurátor, Kőhalmi Béla, a fémrestaurátor, én voltam a régész, és talán 1979-ben csatlakozott hozzánk Tar Ferenc, a történész, aki szintén néhány évig itt dolgozott. Mindig együtt voltunk, a magánprogramjainkon is, kirándulásokat szerveztünk, együtt jártunk moziba és névnapokat ünnepeltünk, farsangi bulit rendeztünk, tehát nagyon jól és hosszú időn keresztül állandóan együtt voltunk. Olyan kapcsolat alakult ki, nagyon sok olyan dolog történt, amit az ember évtizedek óta szívesen őrizget. Anekdoták, egy kirándulás képeit tudtam hozni, talán Gyenesből, 1980 tavaszáról valók a fotók, ahol Beke Edit, Molnár Adél és én vagyunk rajta és talán Kőhalmi Béla is valamelyiken rajt van, egy tavaszi túra, amit többször megcsináltunk. Nagyon szép emlékeim vannak erről a korszakról, munkahelyről is, nem csak a munkáról.

Milyen volt az élet ’77-ben? Mennyi volt egy kezdő muzeológus bére, ez mire volt elég?

1977-ben 2000 Ft volt a fizetésem. Olyan szerencsém volt, hogy az általam vágyott állás mellett szolgálati lakást is kaptam itt a múzeum épületében, ami lényegesen megkönnyítette a dolgomat anyagiakban is, mert egy minimális bérleti díjat, villanyszámlát kellett csak fizetnem. Nem tudom, hogyan éltem volna meg ebből a pénzből, mert ez már akkor sem számított soknak. Meg kellett gondolni egy-egy könyvet és hasonló dolgot. Ez a 2000 Ft megmosolyogtató a fiatalabb nemzedéknek, és még hadd tegyem hozzá, hogy úgy emlékszem, élt akkor egy olyan rendelet, hogy a kötelező kezdő diplomás fizetés 1900 Ft, és én kaptam 2000 Ft-ot, mert 5-ös volt az államvizsgám. Ez a klasszikus 3 Ft 60 filléres kenyér és tej időszaka volt, a villanyszámlám mintha 59 Ft lett volna, 80-100 Ft-ért lehetett könyvet kapni.

Beszélgettünk már arról, melyek voltak az első feladatok, munkák, amelyeket itt, a Balatoni Múzeumban végeztél. Van olyan konkrétan, amelyet szívesen megosztanál velünk?

Az első itteni munkám Csák Árpádhoz fűződik. Mivel itt az épületben lépten-nyomon összetalálkozik az ember Csák Árpád nevével, ezért elkezdtem nézegetni a régi leltárkönyveket meg az egész múzeumalapítás történetét. Csák Árpád egyszemélyes múzeum volt. Az égvilágon mindent csinált. Volt egy ásatása Keszthely-Dobogón, ahol egy 1. század végi kora római temetőt tárt fel nagyon szép leletanyaggal, valamikor a 20. század elején. Ez engem annyira érdekelt, hogy feltett szándékom volt, hogy a következő években mindent felkutatok, azonosítom a leleteket, adattárat nézek át. Megpróbáltam elméleti rekonstrukciót csinálni, hogy nézhetett volna ki egy 1. századi kora római temető. Ez nem jött össze, mert végül nem találtam annyi anyagot, csak néhány fotót. Utána- néztem akkor Csák Árpádnak, erről a Zalai Gyűjteményben jelent meg egy röpke írás a munkásságának az emlékére (Zalai Gyűjtemény 26. „Adatok Csák Árpád munkásságához” Zalaegerszeg 1987.). Az első nagy, komoly feladatom a múzeum római kori kőtára katalógusának összeállítása, jegyzékelése volt. Fizikálisan is akkor készült el maga a római kőtár. Néhány évvel később jelent meg a Zalai Múzeum valamelyik kötetében (Zalai Múzeum 2., 1990-ben) úgy, hogy nemcsak egy sima különlenyomat volt, hanem van egy sorozat, amelyen belül külön bekötött füzet, ez volt a következő nagy munkám.

A Zalai Gyűjtemény 26. kötete.

A Balatoni Múzeum állandó kiállításának katalógusai 9. – Római Kőtár