Egy ”félbemaradt” volt diák reminiszcenciái

Az egykori premontrei gimnazista, a 90 éves Kukorelly Pál küldött a Vajda János Gimnáziumnak egy írást a saját diákéveiről, a 250 éves jubileum alkalmából. Ezt most közreadjuk. A gimnázium honlapján is olvasható.
Sok kis anekdota füzérében jelennek meg a fontos egyéniségek, helyszínek, események. Az 1943-1950 közötti időszak, mely az iskola életében is fordulatos volt, a főszereplő számára drámaian és hirtelen zárult le, a visszaemlékezést mégis az objektív szemlélet és a derű jellemzi.

Megtudhatjuk belőle többek között:
– kik és honnan kapták becenevüket
– hogyan éltek és tanultak a faluról bekerült fiúk
– mivel foglalkoztak a premontrei tanárok az iskola államosítása után
– mik voltak a kedvelt iskolai sportágak, amikből versenyekre is jártak

Kukorelly Pál, bár Svájcban él, mint a sörgyáros Reischl család leszármazottja gyakran jön Keszthelyre. A gimnázium részére létrehozta a Kukorelly-Reischl Tanulmányi Alapot, ezzel támogatja a rendszeres Idegennyelvi Nap versenyeit. Előszót írt a nemrég megjelent „Keszthely serfőzdéje” című ipartörténeti-építészettörténeti könyvhöz, és megérte, hogy nagyapjáról, a polgármester Reischl Imréről utcát neveztek el.
Az iskolai visszaemlékezés hátteréül tudnunk kell, hogy az 1940-es évek végi államosítások során a Reischl család tagjait megfosztották minden megélhetési forrásuktól. A nagybácsi, Reischl Marcel Ausztriába szökött. Pál és testvére, György a gimnáziumból való 1950-es kizárásuk után más városokba költöztek, hogy tanulni tudjanak. Kukorelly Pál Veszprémben dolgozott, majd szakérettségit tett. 1956-ban ő is elhagyta az országot, és Svájcban tanult közgazdaságtant, majd lett gazdasági tanácsadó és professzor.

Olvassuk el a visszaemlékezést !

A premontrei dr. Szalay Albin volt az igazgató. Nyár volt, beiratkozás, 10 éves fiúk és talán egy-két lány a hosszú asztalnál. Egy középméretű soványka fiú áll mellettem. Szalay Albin jól megnézi, tudja, hogy Jenci egy kis Somogy megyei faluból jön, és kissé kételkedve rámosolyog : ”ahogy ragyogó szemedből kinézem, majd a latinnal is megbarátkozol”. Jenci lett az osztály 3-5. legjobb tanulója. Orvosdoktorként végzett Budapesten.
B. Feri az érettségiig vitte eminens rangját. Fantasztikus szorgalmának köszönhetően Feri 8 éven át volt osztályelső. Őt szintén egy somogyi falusi tanító (meg biztos a plébános) ajánlotta gimnáziumi felvételre. Feri a budapesti Műegyetemen végzett.
A premontrei gimnáziumban emlékezetem szerint tandíj nem volt, csak talán egy kis beiratkozási költség. A vidéki paraszt szülők gyermekeik keszthelyi lakásáért és élelmezéséért nagyrészt természetben fizettek, akár keszthelyi polgári családoknál voltak mint ”kosztos” diákok, akár az Internátusban. Ez az Eötvös utca sarkán volt, ahol ma a Budapest Bank található. Az Internátusban 25-30 fiú lakott, étkezett és délután 2 órát felügyelet mellett tanult. Az intézmény Rákos bácsi és felesége vállalkozása volt. Az 1950-60-as években (állami?) leány kollégiumként működött. Ebben az időben ugyanott menza is volt a gimnazistáknak, ezeknek délután tanulószobája volt a gimnázium épületében.

Hogyan is volt a tanterv? Azt hiszem, hasonlított a mostanihoz. Persze akkor 8 éves volt a gimnázium.
Kémia volt, biológiának ott volt a természetrajz, amit a “kis Iharos” (kb. 165 cm) alias dr. Iharos Alfonz tanított. A premontrei tanárok közül a “kis Iharos” érte el a legnagyobb nemzetközi tudományos elismerést. A Tardigrade kisállatok [medveállatkák] kutatását 1936-tól 1982-ig folytatta, az 1948-as államosítás után mint káplán ill. plébános Balatonkeresztúron, majd Fenyvesen, és világszerte publikált.
A magyar nyelv tanulásával nemcsak magát a nyelvet, hanem a magyar irodalmat is tanultuk, amelynek során sok verset is tanultunk és szavaltunk és színdarabokat olvastunk az osztályban. Néhány verset még ma is tudok belőlük. A magyarórákon megtudtuk, ki volt Goethe, Schiller, vagy éppen Voltaire, Molière és persze Shakespeare. Baudelaire-ről nemigen hallottunk. Mert ugye Baudelaire nem volt valami nagyon katolikus, csak úgy mint Ady. Ezenkívül, éppen úgy, mint manapság, Adynak azt is felrótták, hogy nem volt úgy magyar, ahogy elvárták volna tőle. Nem volt eléggé „nemzeti”.
Latin “auctorokkal” [írókkal] elég sokat kínoztak bennünket. Tacitust találtuk a legnehezebbnek. Be kell vallanom, minden ellenvetés ellenére, a sok latinóra nem volt hiábavaló: sokat segített nemcsak a franciában, hanem a németben, és később tán még többet az angol tanulásában. Ugyan nemigen tudok se spanyolul, se olaszul vagy románul, de hála a latinnak, újságjaikba könnyedén beleolvasok. Ahogy ezt most itt leírom, megdöbbentő emlék ugrik elő: Miklós Rafi [Miklós Rafael osztályfőnök], aki egyébként magázott bennünket, meglehetősen zavarba hozott, amikor 40-plusz osztálytárs előtt megdorgált: “szégyelld magad, ilyen gyenge dolgozatot írni, te, akinek a nagyapja ebben az iskolában olyan híres, kiváló latinista volt”.
A modern idegen nyelvek tanulása a következőképpen volt előírva: 8 év latin kötelező (görög lehetséges), 3. évben német, 5. évben francia. Angol külön órán. Nemcsak a latinnál, hanem németből és franciából is korán kezdtünk “valódi” kis szövegeket olvasni és fordítani és verseket tanulni. Néhányat még ma is tudok belőlük; sok jó szó és fordulat megmaradt ezekből.

Premontrei tanárok

Említsünk meg itt csak néhány kiválóságot és érdekes alakot. A kettő gyakran ugyanaz. Dr. Miklós Rafael osztályfőnökünk volt és adta a mindennapi latint és osztályfőnöki órát.
A francia nyelvet visszavonulásáig a legendás, sokoldalú és szellemes, néha gunyoros és mégis kedves dr. Klempa Károly adta. Németet helyettesített egy félévben. Meg-megnézte a szótárfüzetünket. Egyik fiú tolongani helyett az írta be: tologatni. Erre Karcsi bácsi: “na te Kanizsai, mire gondoltál?” Klempának két anyanyelve volt, magyar és német. Jól tudott franciául, angolul és olaszul is. A Monarchia gyermeke volt.
Sallér Géza tanár úrnál fejből kellett tudni az egész német vegyes melléknévi ragozást. Nem volt mese! Igen komoly tudós ember volt még a fizikus dr. Jakab Lajos, akinek jónéhány diákja köszönhette komoly tudományos karrierjét.
Van még két különlegesen érdekes és színes karakterű premontrei, akiket nem hagyhatok ki. Kún Kázmér, jó darab ember, tele energiával, kemény komolysággal verte belénk a matematikát. Sztentori hangja félelmetes volt, de csak kicsit féltünk tőle, mert tudtuk, jó ember. Valószínűleg tetszettek neki a lányok, s ezért mondogatta, mikor jókedve volt: “Konty alá nem való a matematika”. Tarr Kati volt az egyik legjobb matematikus az osztályban.
Kún Kázmér tegezett bennünket. Történt, hogy tanfelügyelő jött be az órára: Kún tanár úr (csúfneve nem volt) a fekete táblán magisztrális előadást-demonstrációt tartott, s közben egyszer-egyszer fejét félig az osztály felé fordítva mondta: “így hát látják ÖNÖK, értik ÖNÖK…“ – ahogy a tanfelügyelő kiment, felénk fordult és nagyon vidáman, pajkos mosollyal megszólalt: “Na marhák, ÖNÖK is voltatok”.
Talán még színesebb figura volt Horváth Tibor Antal, a történettudományok doktora, több tudós könyv szerzője. A reverenda alatt vastag cipőjében különös zoknikat hordott, ezért volt a beceneve “Kapcás Tóni”. Függtünk rajta, ahogy mondta-mesélte a történelmet. XIV. Lajos udvaráról sokmindent elmondott, többek között a kényelem és tisztaság hiányát: ceruzával mutatta be, hogyan vakarta ezüstpálcával a fejét a király, akinek parókája alatt tetves feje/haja viszketett.

Diáktársak

Bár bőven volt köztük eredeti, különleges figura, a diáktársaktól egy-két kivétellel most eltekintek. Jakab tanár úr erőforrásokról beszélve elmagyarázta az atomenergiát és a bomba potenciálját, ami igen mély benyomást keltett. Jazz Father, ez volt a fiú beceneve, felugrott a padból és felkiáltott: “ennek véget kell vetni, a legjobb lenne ezeket a tudósokat mind agyonlőni”.
Egyikünk, aki gáláns sikereivel dicsekedett, Prepától jópofa becenevet kapott, ami aztán az egész városban elterjedt: Kefegyerek, illetve röviden Kefe.
Egy csendes hangú tapolcai bejáró, Jakab-tanítvány, a budapesti Műegyetem és azt követő munkái eredményeként Kossuth-díjas lett.
Kacsa osztálytársam ugyan nem kapott Kossuth-díjat, de 100 méteren ő volt az egyik leggyorsabb. Profi focista lett, szép karriert futott be az NB I-ben Pécsett, majd Budapesten.

Az Iskola

Az iskolaépület, ami ugye több mint 100 éves, úgy látom, nem változott (sajnos nem lett se nagyobb, se modernebb). Az épület infrastruktúrája – villanyáram, víz, szanitér –, gondolom, “örök idők óta” megvan, csak a fűtésrendszer változott: vaskályhák voltak, és… a szocialista tervgazdálkodás bevezetése után többször volt szénszünet. Egyik szénszünet alkalmával nagyon enyhe január / február volt. Akkor tanultam meg bal lábbal IS focizni.
A régi premontrei épületben laktak a paptanárok kis lakosztályaikban. Életmódjukról (ez talán szerencsés) nem sokat tudtunk.
A tornaterem a mai helyén volt, hetente 2x volt torna. Az udvaron volt a kosárlabda és a súlylökés. A kézilabda még nem hódított vidéken. Atlétikára hetente egyszer vagy kétszer délután a Balaton melletti focipályára jártunk.
Az iskolaépületben a főbejárat mellett, a portásirodával szemben ma valami raktárféle van, emlékem szerint ott volt tanári könyvtár, valahol máshol a diákkönyvtár. Ezeknek tudtommal valószínűleg híre sincs már.
Az államosítást követő fokozódó politikai ellenőrzés és befolyás megbontotta a rendet. Nemcsak a könyvtárak tűntek el, hanem sok, a régi világból megmaradt vagy esetleg arra emlékeztető felszerelés is elemésztődött. Ennek a folyamatnak vannak még ma élő tanúi Keszthelyen.

Nadrágos / szoknyás tanárok

A gimnázium államosítása korszakot nyitó ideológiai tett volt, egy politikai rendszer szolgálatában. A premontrei tanárok szélnek eredtek: néhányuk falusi pap lett, többen ide vagy oda dolgozni mentek, páran emigráltak. Kún Kázmér, zseniális parasztfiú, kb. 60 éves falusi plébánosként két-három termés rekordot ért el Hegymagas környékén. Iharost már említettük.
Nagy kérdőjel volt, milyen lesz a gimnázum ismeretlen, “nadrágos” tanárokkal. Hát nem lett rossz, jó tanerőket hoztak. Dr. Szántó Imre, alsópáhoki parasztfiúból keszthelyi premontrei eminens, majd történelem-latin-magyar szakos Eötvös kollégista, új osztályfőnökünk lett. Egyéb történelmi munkái között két vaskos kötetben megírta Hévíz történetét.
Kiváló, bár rigorózus magyartanár és igazgató volt a szép mély hangjáról ismert Gőgös Ferenc, aki ugyan szerinte vegyesfelvágott stílusú házi dolgozatomra kemény, margóra írott kritikáját megtoldva egyest adott. Emlékezve rá, most is nagyra becsülöm: biztos igaza volt.
Az egyik új matektanár a kissé “precióz”, halkszavú Szepesi Tibor volt. Aztán fontos figuraként kell megemlékezni Jánky Istvánról alias “Totyakról”, aki franciát tanított, nyugodt fölénnyel hordta pocakját, és akinek, főleg, szép felesége volt. A város legelegánsabb férfiembere volt Németh Dezső némettanár, rendkívül disztingvált, kissé sánta, csinos feleségével.
Gőgös Ferenc igazgatót váltotta később Szőkefalvi-Nagy Zoltán, úgy emlékszem, kémikus-biológus. Néhány bekezdéssel később neki még fontos szerepe lesz itt.
Hölgy tanárok is voltak. Róth Erzsi a polgári leányiskolából jött, de neki magasabb intézményekben kellett volna tanítani: méltó utódja lett a matematikus Kún Kázmérnak, csak kicsit kellemetlenebbül volt szigorú. Egy nap aztán megjelent a fiatal franciatanárnő. Többen voltunk, akik már régóta nagyon kedveltük a francia nyelvet, de ez a préférence a tetőre hágott. Nem mindenki vallotta be, de gyorsan szerelmesek lettünk.

Diákélet, egy kis kultúra

Hosszan kéne írnom róla, de kötelező pár szót ejteni a diákéletről. A kisebb kicsapongásokat mellőzöm, hosszú lenne. A premontrei időkben fontos szerepet játszott a Mária Kongregáció, a cserkészet, az énekkar és a gimnáziumi színházi élet. Utóbbi kettő majd a DISZ-szel [Dolgozó Ifjúság Szövetsége] és az úttörőkkel együtt az államosítás után újra fontosak lettek.
Házi szerzők és művészek rendeztek és léptek fel – bohózat, dráma, népi tánc, operettféleségek. Nagy romantika volt, amikor lebegő hosszúruhás leányok francia négyes felállásban táncolták a Gyertyafény keringőt iskolai zenészekkel a rajzteremben. A Széchenyi utcában, a volt Gösser illetve a valamikori Hungária szálloda és vendéglő mögött (ahol most egy meglehetősen csúnya vagy legalábbis banális ház van épülőben) a szállodához tartozott egy igazi, valódi színházépület. Ott a gimnázium több komoly rendezvénnyel lépett volt fel.
Egy alkalommal csaknem politikai botrány tört ki. Osztálytársak voltunk mi négyen, köztünk Prepa volt a kis zseni. Zongorázni nem tudott, de jól billegetett és zenélt is. Jópofa versikéket írt és néha zenét is szerkesztett hozzájuk, vagy egész egyszerűen ismert slágerekböl kölcsönöztünk. Együtt, “csak úgy”, elkezdtünk négyesben négy hangra énekelgetni. Elneveztük magunkat Hilarité-Vidámság kvartettnek. Jónéhány divatos dallamot / ritmust megtanultunk és à capella énekeltünk. Ez később nagy divat lett, de mi akkor már komolyabb dolgokra mentünk. Egy este egyéb gimnáziumi programok keretében két-három számot előadtunk a Hungária színháztermében. Tomboló siker. De mi volt a botrány? Az ilyen zene (?) nyugati imperialista stílus volt a szovjetkommunista kultúrponciusok szemében. A Párt figyelmeztetést jelzett a gimnáziumnak.

Sport és kapcsolatok

A legfontosabb “nemzetközi” esemény, amire emlékszem, az egy több sportot felölelő egésziskolás verseny volt a zalaegerszegi Zrínyi Gimnáziummal. A fő számokat persze a football meg a kosárlabda adta. Atlétikára ebben a keretben nem emlékszem. Az egerszegi gimi torna- és egyéb termeiben aludtunk, a focimeccs a városi nagypályán volt vasárnap délelőtt. A football meccs hosszadalmas egerszegi vezetés után 2:2-vel végződött. Keszthely becsületét Kacsa két gólja mentette meg.
Vissza kell térnünk a cserkészetre. Említettük már a Mária Kongregáció iskolai egyesületet, amely kölcsönös (baráti és békés) féltékenységgel nézte a cserkészetet, de annak ellenére, hogy ők is rendeztek nyári (sátor) tábort, a cserkészethez hasonlítva sokkal kevésbé volt sikeres. A keszthelyi 79. számú cserkészcsapat nagyon népszerű volt és különlegesen híres lett, miután 1936-ban (nem voltam ott!) a gödöllői Világ-Jamboree-n Teleki Pál miniszterelnök beírta a keszthelyi cserkészcsapat vendégkönyvébe: “Biztosítom Klempa pontya, senki gyomrát el nem rontja”. A mi fantasztikus Klempa Károlyunk volt akkor a keszthelyi cserkészparancsnok, az a Klempa, aki egy cserkészoperettet is írt / szerzett.

Végjáték

Egy epizóddal zárunk, amelynek sajnos e sorok írója volt az egyik főszereplője.
A gimnáziumban ugye volt DISZ, s annak Szilvási Lajos volt az iskolai titkára. Egy április eleji napon [1950-ben] mondták neki, hogy iskolagyűlést hívjon össze a rajzterembe, délután. Engem nem engedtek be a terembe, a folyosón járkálva látom, érkezik a “Szeplős”, a járási párttitkár.
Másnap délelőtt az iskola pedellusa bejött óra közben az osztályba: “az Igazgató úr Kukorellyt kéreti az irodájába”. Szőkefalvi-Nagy Zoltán kedvesen fogadott, de hamar a tárgyra tért: “el kell hagynod az iskolát; ha te nem mész, nekem kell majd mennem”. Válaszom természetesen az volt, hogy én megyek, Igazgató úrnak kis gyerekei vannak.
Hetedikes voltam, 15 hónap kellett volna az érettségiig. Mi lehetett mindennek az oka? Családom-szüleim, nagyszüleim mindkét oldalról ún. osztályidegen elemek voltak a szovjetkommunista rendszer szemében. Sokféle üldöztetésben részesült az egész família. Így fordulhatott elő, hogy egyszer már, kb. 15 éves koromban, soha nem tudtuk meg miért, beidéztek a rendőrségre, talán csak kis megfélemlítő manőverként. Most viszont kiderült, hogy a Párt járási titkára adta kizárásomra az utasítást. Ezért vagyok “félbemaradt” régi diák.

Kukorelly Pál