Gaál Károly

Gaál Károly néprajzkutató és múzeumigazgató 1922-ben Budapesten született, s ha a történelem nem szólt volna bele életének alakulásába, akár egy töretlen alkotópálya is várt volna rá, igen komoly hazai sikerekkel, s nemzetközi elismerésekkel egyaránt. Mivel Keszthelyen majd nem kis történelmi szerepet vállal, tipikus közép-európai sors lesz az övé. (Vagyis a történelem ugyancsak nem hagyta, hogy saját sorsa legyen. Ám szűkösebb lehetőségeit, nem egyszer a rossz körülményeit minden életszakaszában példaértékűen jóra fordította.)

Először (1947-ben) telepítették ki a fővárosból Kecskemétre, majd onnan Kiskunfélegyházára, igaz, mindenütt a múzeumok alkalmazásában maradt, de 1956 után emigrációban kellett töltenie egész életét, mint például a 19. században egy hajdani keszthelyi diáknak, Batsányi Jánosnak a felső-ausztriai Linzben. Gaál Károlyt Svédhon, Bécs, Innsbruck és Burgenland várta.

Igen fiatalon kapcsolódott be a KALOT munkájába. E Katolikus Agrárifjúsági Legényegyesületek Országos Testületének, mint az egyik legszélesebb társadalmi bázissal rendelkező szerveződésnek 1943-ban lett központi titkára. (Egyetlen korabeli párt sem tudhatott annyi aktivistát maga mögött, mint éppen a KALOT. 1944 végén a szerveződés egyik vezetője még a szovjet hadsereg képviselőivel is kapcsolatba léphetett, küldöttjük el szerette volna érni, hogy a háború után is működhessék az ifjúsági szervezet.) Decemberben a nyilasok földúlják a KALOT-központot. Számtalan humanista értelmiségi vett részt a Katolikus Agrárifjúsági Legényegyletek Országos testületében, többek közt Jankovich Ferenc, Muharay Elemér, Szervátiusz Jenő, vagy vidékünkről éppen Simon István, a fiatal, Bazsiból indult költő.

A KALOT Néprajzi füzeteinek sorozatában jelentette meg Gaál Károly (Bánsági Ádám könyvnyomdájában) A csikmenasági pásztorok fafaragása című könyvét. Ekkortól, 1944-től 1945-ig éppen egy németországi fogolytábor rabja.

A háború után fejezi be egyetemi tanulmányait a Pázmány Péter Tudományegyetemen. Viski Károly tanítványa. Diplomájával az Egyetemi Néprajzi Intézetben kezd el dolgozni. Doktori értekezését 1946-ban Az andocsi Mária gyermekei címmel írta a somogyországi búcsújáróhelyről.

Az Alföldről 1952-ben érkezik a keszthelyi Balatoni Múzeumba, hogy 1956-ig az intézményt igazgatóként építse és vezesse. (1950-től a kiskunfélegyházi múzeumot már igazgatta.)

Akik az ötvenes évek első felében és közepén látogatták Gaál Károly Balatoni Múzeumát, pontosan láthatták azt az erőfeszítést, amit intézményvezetőként a háborús veszteségek pótlására tett, és hogy ismereteivel, szorgalmával hogyan dolgozott a gyűjtemény továbbfejlesztéséért.

A Városi Ideiglenes Forradalmi Tanács tagjaként Gaál Károly eszményei szerint nem követelt kevesebbet, mint a többpártrendszer visszaállítását. 1956-ban Gaál e vállalt szerepe miatt kellett Ausztriába távoznia. Ebben az évben jelent meg – itthon még – A dunántúli betyárok című könyve.

1958-ban a Keszthely és környéke című idegenforgalmi kalauzban a következőket olvashatjuk a Balatoni Múzeumról, amely igen beszédes: Gaál Károly neve ugyanis nem szerepelhetett a kiadványban: „Az előcsarnokban a múzeum három alapítójának, Lovassy Sándornak, Csák Árpádnak és Sági Jánosnak márványemléktábláját helyezték el. A földszinti részen természettudományi kiállítás mutatja be a Balaton keletkezését, növény- és állatvilágát, az udvarok árkádjai alatt pedig római és középkori kőemlékek sorakoznak. Az emeleti rész kiállítási termei a balatoni ember történetével foglalkoznak. Népművészeti és iparművészeti gyűjtemény, valamint egy „Balatoni Képtár” egészíti ki a változatos anyagot. A múzeum az emeleti részen előadások, kiállítások céljára igen alkalmas, karzatos nagyteremmel is rendelkezik.”

Az ezerkilencszáznyolcvanas évekig csak müncheni, Zürich-i és burgenlandi kiadóknál látnak napvilágot Gaál munkái: tanulmányok és mesegyűjtések. Kiváló komparatisztikai érzékkel nyúlt magyar, német, sőt horvát ajkú folklór művek vizsgálatához.

Így emlékezett vissza a hatvanas évekre: „Meggyőződésem, hogy minden történelem, hogy nincs véletlen. Az is a történelemhez tartozik, hogy 1960 végén meguntam az egyik kutatóintézettől a másikhoz való vándorlást, örökös csavargást, de azt a bécsi szállodai portásfülkét is, amelyikben ekkor este kilenctől reggel hétig a „hé, te” voltam… 1961. január 16-án léptem át először az alsóőri plébánia küszöbét, hogy aztán onnan sohase szakadjak el… Eredetileg csak két hétre terveztem utamat, amiből később hónapok, évek lettek. Három év után jöttem vissza Bécsbe, de oda már nem szállodai portásként, hanem a bécsi Tudományegyetem lektoraként, ahol a nyugati világban először a „Kárpát-medence néprajzát” adtam elő. Erre azonban akkor került sor, amikor első eredményeim az osztrák néprajzban meglepetéseket okoztak.” Az 1956 után először megjelent magyar nyelvű könyvének címe a Kire marad a kisködmön? Szombathelyen 1985-ben látott napvilágot a következő alcímmel: „Adatok a burgenlandi uradalmi béresek elbeszélő kultúrájához”.

A Bécsi Egyetem Néprajzi Intézetének lektorát 1970-ben nyilvános rendes tanárnak nevezik ki. (1969-ig docensként tanított.) 1973-tól Gaál Károly már tanszékvezető tanár – egészen 1985-ig. Közben 1983-ban és 1984-ben Új-Zélandon számítottak tudására, hogy Gaál professzor a közép-európai bevándorlók új hazába való integrálódását kutassa. Elmondható tehát, hogy Gaál Károly Skandináviától (Lundhantól) Új-Zélandig, vagyis Földünk északi és a déli sarkpontjai között mindenütt értelmes-szép munkákat végzett, miközben kutatásainak és érzelmi elkötelezettségének origójában mindvégig magyar tájak maradtak Burgenland és Bács-Kiskun között. Az őrvidéki mesegyűjtését „a kecskeméti homokban elrejtezett szülei” emlékének ajánlotta.

A Balaton-felvidéken sokáig ignorálták személyét és munkásságát. 1971-ben aztán megjelenhetett egy fénykép tőle, a Veszprém Megyei Múzeumok Közleményeiben. Az az évkönyv tartalmazta az egykor halálraítélt muzeológus kolléga mesteri fotóját egy sármelléki fakutyásról, négy nyelven hirdetve, hogy az Gaál Károly felvétele.

Felhasznált irodalom:

• Veszprém megyei Múzeumok Évkönyve. 1971.
• Gaál Károly: Dunántúli betyárok. Budapest. 1956.
• Károly, Gaál: Zum bauerlichen Geratebestand im 19. und 20. Jahrhundert.
• Gaál Károly: Kire marad a kisködmön?. Szombathely. 1985.
• Gaál Károly: Aranymadár. Szombathely. 1988.
• Gaál Károly: Királydinnyébe léptem (visszaemlékezések). Kecskemét, 1989.