Sarló

A hónap műtárgya egy egyszerű eszköz, melynek története rendkívül régre nyúlik vissza, és az idők folyamán számos hiedelem fűződött hozzá – jelkép és szimbólum volt.

Köztudott, hogy megjelenése óta az ember hosszú ideig vadászatból, halászatból és gyűjtögetésből élt, mígnem a neolit forradalom időszakában megjelent az élelemtermelés. Az újonnan megjelenő mezőgazdaság legelső eszköze a nyélbe illesztett kőpengékből álló sarló volt. Kezdetben csak a vad gabona betermelése folyt, így talajlazításra, ásó és kapa használatára még nem volt szükség, de aratni kellett, és a kalászok levágásához szükség volt egy eszközre. A talajlazítás szerszámai az idők során változtak, az ásóbotot és kapát felváltotta az őseke, mely később számos formában fejlődött tovább. Az aratásban az intenzív emberi munka az ipari forradalomig, sőt a XIX. század végéig nélkülözhetetlen maradt – ezt az évszázadok során nem sikerült állati vagy gépi erővel pótolni. A sarlóval végzett kézi aratás nemcsak megmaradt, de az adott területre eső hozam növekedésével párhuzamosan tovább nőtt a jelentősége. (A mezőgazdaság fejlődött, a háziasított gabona megjelenésének, a trágyázás és az öntözés bevezetésének köszönhetően pedig többszörösére növekedett az egy adott területre eső gabonatőszám és kalászszám.)

„(…) az aratás volt az a munkafolyamat, és az aratósarló az az eszköz, amely a mezőgazdasági termelés munkájának és eredményességének szimbólumává vált.”

A sarló a XVI. századig az aratás legfontosabb munkaeszköze volt, de a Kárpát-medence egyes peremterületein még a XX. században is használták. A középkorban a sarlót lassan elkezdte felváltani a kasza, ám ez a folyamat több száz éven keresztül zajlott. A váltás Németalföldön, Angliában és Franciaországban jelentkezett legkorábban, ahol már a XV. század közepétől vannak feljegyzések kaszás aratásokról. Hazánkban a XVI. század első felében növekednek meg a kaszás aratásra vonatkozó adatok, mígnem a sík vidékeken és az Alföldön a XIX. században csaknem teljesen eltűnt a sarlós aratás. A gazdasági irodalomban ezekben az évtizedekben szinte állandóan vitáztak a sarló és a kasza előnyeiről és hátrányairól. A sarló szemkímélő – szinte semmi nem pergett le vágás közben -, ugyanakkor nagyon lassú folyamat, és a munka nagyobb részét lényegében csak a női munkaerő végezte. A gazdáknak ez utóbbi tény azonban előnyt jelentett, hiszen a gyermek és női munka felébe sem került a férfiénak. A gyorsaságban a kasza előnyét azonban nem lehetett tagadni.

A sarlónak két alapvető típusa van: a fogazott és a sima élű sarló.

A fogazott élű sarlókat inkább helyi kovácsok készítették, ezért ezek a hagyományos helyi formákat jobban őrizték. Két változata a horgas és az íves sarló – mindkettő az időszámításunk előtti évszázadokban alakulhatott ki. A horgas sarló formája hasonlít a kaszáéhoz, ám annál jóval kisebb. A fogazott sarlóval úgy arattak, hogy a kalász alatt marokkal összefogták a szálakat és a sarlóval maguk felé húzták és elfűrészelték a gabona szárát. Mivel a kalászt ezzel a módszerrel nem érte rázkódás, szinte szemveszteség nélkül lehetett aratni. A sarló fogai aratás alatt általában annyira eltompultak, hogy többször is újra kellett reszelni.

A kétféle sarlóval másképp arattak.

A sima élű sarló – más néven kaszasarló – félkör alakú, felső részén vastagított perem fut végig. Gyári produktum révén egyöntetűbb, nincsenek táji sajátosságai. A kaszákhoz hasonlóan ezeket is kalapálják és fenik, használatkor akár minden nap többször is. A sima élű sarlóval a gabonát csak félrehajtották és erős suhintással vágták el. Ez a módszer gyorsabb volt, ám nagyobb volt a szemveszteség.
A sarlók számos formában jelentek meg, a görbület (pl.: viszonylag egyenes, nyél felett vastaggá váló majd elvékonyodó stb.) és a nyélhez való rögzítés módja eltérő. Vannak sarlóformák, melyeket a XX. században is használtak, de tipológiailag szinte teljesen megegyeznek a kelta vagy római kori sarlóleletekkel.

Néhány sarló forma: 1–3. „Magyar” sarló. Cigánd, volt Zemplén vármegye. 4. „Tót” (szlovák) sarló, ugyanonnan. 5. Felső-Tisza-vidék. 6. Jászberény, Szolnok megye. 7. Volt Gömör vármegye. 19. század vége

A sarló megjelenik a mitológiában, a pogány rítusokban és a babonákban.

A sarlóattribútumot évszázadok óta a nőkhöz kapcsoljuk, de a földművelés nagy anyaistennői mellett az eszköz férfiistenségek kezében is többször megjelent – gondoljunk csak a Szegvár-Tűzköves lelőhelyen talált sarlós „isten” szoborra. Az újkőkori szobrot vizsgáló Makkay János a föld és ég sarlóval történő elválasztásának ősi mítoszát és egy esetleges görög istennek, Kronosznak az elődjét is említi a figurával kapcsolatban. Kronosz a titán, kinek neve az idővel kapcsolódott össze, az anyjától, Gaia földistennőtől sarlót kapott fegyverül, hogy azzal győzze le apját, Uránuszt, az ég istenét. A sarló Kronosz, a könyörtelen idő és a halál jelképévé vált, mely elvágja az élet fonalát, de a mezőgazdaság, termés, termékenység istennőinek eszköze is – a görög mitológiában Démétér, a rómaiban Ceres istennők tartják kezükben.

A sarlós aratás alapvetően női munka volt, a kévét a férfi kötötte.

Hazánkban az egyház július 2-án emlékezik meg az áldott állapotban lévő Boldogságos Szűz Mária Erzsébetnél, Keresztelő Szent János édesanyjánál tett látogatásáról. A katolikus magyarság minden munkáját a Szűzanyával és az ő oltalma alatt végezte, így az aratást és a gabona begyűjtését is. A gabona beérett és gabonaszemektől terhes, már csak a Sarlós Boldogasszony ünnepére vár, hogy learassák. Kálmány Lajos néprajzkutató szerint a Boldogasszony feltehetőleg kereszténység előtti ősvallásunk istenasszonya, ősi anyaistenségünk neve. Gellért püspök tanácsolhatta István királynak, hogy Szűz Máriát (Nagy)Boldogasszony istenanyával azonosítsák, így a két név később összeforrt.* A magyar néphit több Boldogasszonyt is megkülönböztet.**
A sarlókard attribútum, hatalmi szimbólum és harci fegyver is lehet, ám a Szentírásban csak aratószerszámként fordul elő, az utolsó ítéletkor Krisztus kezében a végítélet jele.

„Ezután fehér felhőt láttam, a felhőn ült valaki, aki az Emberfiához hasonlított. A fején aranykorona volt, a kezében éles sarló.
A templomból kijött egy másik angyal, és erős hangon kiáltott annak, aki a felhőn ült: „Fogd a sarlódat és arass, mert eljött az aratás órája, megérett a Földön az aratnivaló!”
Erre a felhőn ülő megsuhintotta sarlóját a Föld fölött, és learatta a termést.” (Jel. 14,14-16)

A hónap műtárgya egy acélpengés aratósarló a múzeum néprajzi gyűjteményéből.

Az alul erősen, csaknem buggyosan görbülő, majd rézsút fölfelé hajló, kihegyesedő hosszú és ép penge nyél nélküli. A penge szinte végig fogazott, a markolattüske vége kicsit elgörbült. Hossza 46 cm, a penge szélessége átlagosan 2,3 cm. 1963-ban gyűjtötte Sági Károly, a keszthelyi MÉH telepen találták. Ez a típusú sarló hazánk csaknem minden területén felbukkan.

* Kezdetben a nép Kisasszonynak nevezte Máriát, melynek oka a magyar mitológiában keresendő. Kisasszony ugyanis Nagyboldogasszonynak a mindvégig szűzen maradt leánya. A térítő papok erősen hangsúlyozták Mária szüzességét, így népünk akaratlanul is a Kisasszonnyal azonosította. Ezért is lehet, hogy több európai nyelvvel ellentétben a magyar inkább „szűz”-nek mondja Máriát, mintsem „szent”-nek. A korai magyar keresztény néphit Nagyasszonyt, Boldogasszonyt Szent Annával, Szűz Mária édesanyjával azonosította.
** Gyertyaszentelő Boldogasszony (február 2.), Gyümölcsoltó Boldogasszony (március 25.), Sarlós Boldogasszony (Magyarországon július 2.) Angyalos Boldogasszony (augusztus 2.), Havas Boldogasszony (augusztus 5.), Nagyboldogasszony (augusztus 15.), Kisboldogasszony (szeptember 8.).

Fotók: Kiss Viktor
Irodalom és források:
Iván Balassa–Gyula Ortutay: Hungarian ethnography and folklore, Harvesting and Harvesting Customs
Jász Viktor: „Boldogasszony Anyánk”. In: Hunnia, 1996. (8. évf. 80. sz.)
Magyar Katolikus Lexikon: Sarlós Boldogasszony, Kronosz
Magyar néprajz II. Gazdálkodás: Az aratás szerszámai, A sarló-kasza váltás
Magyar néprajzi lexikon: eke, sarló
Makkay János: A szegvár-tűzkövesi újkőkori férfiszobor és a „föld és ég elválasztásának” ősi mítosza. In: Archaeologiai Értesítő 1978 (105. évf. 2. füzet)
Pál József – Újvári Edit (szerk.): Szimbólumtár. Jelképek, motívumok, témák az egyetemes és a magyar kultúrából. Budapest, 1997. sarló/kasza