A magány festője – Csiszár Elek

Németh István Péter korábbi írásában a művész életútját a keszthelyi iskolából történt kicsapatásáig követhettük.

Csiszár Elek is elég korán megtapasztalta azt a lélekállapotot, amit Illyés Gyula úgy nevezett néven: másokért – egyedül. A fővárosban próbál szerencsét, még a színész-pályával is kacérkodik, de végül a múzeumokban lévő mesterművektől tanul a legtöbbet, s elhatározza, hogy festő lesz, semmi más, legföljebb egy rossz színésszel kevesebb lesz. A Képzőművészeti Főiskola felvételi bizottsága biztatja ugyan, de a Térképészeti Intézetbe irányítják – rajzolónak. A Balatonnál Csokonai Vitéz Mihály nyomában már neves térképírók jártak (köztük Xivkovich őrnagy 1809-ben!). Csiszár Elek mégsem szegődik el Kogutowicz Manó hírneves céhe utódjához. Mit tehet? Hazamegy Keszthelyre.

Rajzol, fest, pályázatokra küldi alkotásait. S valamiből élnie is kell: dekoratőri munkát vállal. Az ötvenes évek végén áll be a fordulat életében, ekkor Keszthelyről – éppen a dekorációs munkái miatt – Siófokra hívják. A zalai partról a somogyira kerül, arra, ami Vas Istvánt a velencei Lidóra emlékeztette. Csiszár Elek életének valóban második félideje lett az ott alkotói szakasz. Keszthelyről kívánjuk szívből – tartson sokáig!

A hatvanas évek közepére megérkeznek a várva várt sikerek. Megdolgozott értük a déli parton a festő. Kaposvárott és Budapesten, itthoni és külföldi képzőművészeti berkekben fogadták becsüléssel és bizalommal. A határokon túl a régi Jugoszláviában, Szovjetunióban és NDK-ban, Hollandiában, Olaszországban és Ausztriában ismerhették meg munkásságát a tárlatokon. 1962-ben Dunaújvárosban állított ki. 1963-ban kapta meg a Rippl-Rónai díjat. Zalába többször is visszalátogatott épülő életművével: 1992-ben például a Goldmark Károly Művelődési Központban, majd 1994-ben a Balatoni Múzeumban volt kiállítása.

Keszthely és Siófok között a legszebb műteremre talált, a Balaton egére-vízére, a tájra, télen-nyáron. Ám Csiszár Elek sem tájfestő lett csupán, mivel ahogy Egry József tanította, néki is a Balaton egész világát kellett vászonra vinnie. Pogány Gábor szerint „ismeri az őszi-téli világát, a kiszáradó nádast, a foltokban szállongó ködöt, a jégfelület páratlan szín- és formagazdagságát.” Mészöly Gézáék után már csak nagyon egyénien szabad festeni a tavunkat. Tudni kell a remekeikről, de arról is, mit és hogyan nem ábrázolt még a balatoni csodákból senki?

Gyönyörűek a jégvilág formáit, fénytüneményeit megragadó, egyszerre konkrét látványok és látomások. Csiszár Elek 1974-ben festette a Téli Balaton című képét, bizonyítva, hogy Bartha László Jégvágók-ja után is lehet újat, érvényeset teremteni.

Egry József a balatoni tájba helyezett ugyan embereket, de nékik fénymaszkjuk volt inkább, mint arcuk, a ragyogásba mosta a termetüket, mozdulataikról tudtuk csak megállapítani, hogy ez a kapás, az a szegény halász, aki akár keresztelő Szent János is lehet a sekély vízben. Csiszár Elek figurái másképpen szegények: az élet hajótöröttei ők, többször az elveszített dimenzióikból – egy réges-régi nyárból – éppen csak átderengenek. A hazatérő tékozló fiú riadtságból és reményből összeálló arca (1980) még kívülről tapad az ablaküvegre, roskatag faágya a széles padlódeszkákon fogja visszafogadni, de hogy majd magányát föloldja-e valaki, arra drámaian nincs válasz, vagyis olyan képrészlet, amely erre biztatón utalna.

A magukra maradott emberek még a jégtáblákon is messzire állnak egymástól. Fáradt, öreg arc, arra sincsen ereje, hogy modellként pózoljon a fényképésznek vagy a festőjének. A toronysisakos templom alatt szerelmesek búcsúznak el egymástól (1994), s a háttérből szinte rájuk jajdul a Balaton. Mándy Iván ábrázolta hasonló részvétetikával a peremre sodródottakat, a kisemmizetteket, a lecsúszókat, a megfáradtakat és megterheltetett sorsúakat.

Csiszár Elek festészetéről Pogány Gábor, Láncz Sándor, Rózsa Gyula, Rideg Gábor, Matyikó Sebestyén József és még többen voltak, akik becsüléssel írtak. Ezek a laudációk hiánytalanul megvannak könyvtárainkban, de ami ennél is több, Csiszár Elek festményei újra együtt láthatók itt, Keszthelyen. Megállást parancsolnak, tűnődésre késztetnek stációnként, és gazdagon gyönyörködtetik a képek nézőit.

Csiszár Elek fentebb idézett interjúját így fejezte be: „Néha felüdülésképpen festek egy-egy sokfigurás gyermekkorom-Balatonját idéző képet, aztán talán fogom magam és belépek az egyik képembe, elvegyülök a magam teremtette figurák között, majd átsétálok a vízen a túlsó partra, s eltűnök egy dombhajlat mögött.”

Isten éltesse Csiszár Elek mestert Keszthelyen: nemcsak a Balaton, de a létezés innenső partján is! Alkosson-éljen sokáig! Maradjon velünk.