A pálinkafogyasztás, mint csoportkohéziós rítus zalai megéléstörténetek alapján

Bevezető

A pálinka nem választható el attól a környezettől, ahol az alapanyaga termett, ez a földrajzi kötelék alkotja a párlat egyik legjellemzőbb karakterét. A termőterületek földrajzi pozíciója miatt a pálinka alapvetően a vidékhez kapcsolódó jelenség, úgyis mondhatnánk egy fajta lokális identitás jelkép. Előállításával kapcsolatban is a vidékhez kötődő asszociációk társulnak hozzá. Balázs Géza gondolatai nyomán a paraszti kultúrában felfedezhető pálinkafőzési és fogyasztási gyakorlat a természeti érték megmentésének és újabb érték teremtésének egyik formája. Napjainkban általa a hagyományos népi értékrendhez kerülünk közelebb különösen akkor, ha a fogyasztás körülményei is ehhez kapcsolódnak. Kifejezetten igaz ez az olyan gesztusértékű helyzetekre, amikor a közös pálinkázás egyfajta rítusként jelenik meg jeles alkalmakon, vagy pusztán hétköznapi szituációkban.* A néprajzkutató gyűjtései által inspirálva az alábbi tanulmány ennek egy momentumát vizsgálja kortárs példákon keresztül, arra keresve a választ, hogy hogyan alkalmazható a pálinkafogyasztás közösségteremtő eszközként, mint a vidéki identitás reprezentációja?

A kérdés 2022 telén, egy Balaton melletti faluban tartott disznóvágás után fogalmazódott meg. Itt több olyan fiatalember is jelen volt, akik vendégekként érkeztek, nem helyiek voltak, ráadásul még nem vettek részt hasonló programon. Emiatt a helyzetük eleinte többszörösen hátrányosnak tűnt, a böllér körül mozgó gyakorlott résztvevők szinte ügyet sem vetettek rájuk. Ugyanakkor a csapatmunka kívülállóként is kifejezetten vonzó volt, ahogy dinamikusan, jó hangulatban követték egymást az események. A terep előkészítése után hamarosan megérkezett az állat, és ezzel együtt a pillanat, amikor szükség volt minden erőre. A helyi csapat ekkor fordult először az idegenekhez, mégpedig egy üveg pálinkával, poharakkal. A kínálást szinte egy mozdulattal elintézték, a kérdés úgy hangzott: „fogóvizet”? Az a kívülálló, aki erre rábólintott, már kapta is a poharat, gyors koccintás, majd egy hajtásra „lehúzás” és már hangzottak is a részletek. Hová érkezik pontosan az állat, ki nyúl hozzá először, hol kell megfogni, hol hiányzik ember, hol és mikor lesz szerepe az új résztvevőnek. A „bátorító” után vette kezdetét az általam erőpróbának keresztelt feladatsor. Az állat előállítása, a test mozgatása, kivéreztetés, a feldolgozás előkészítése. Aki ebben helyt állt, azaz a csapattal együtt tudott működni, keveset beszélt és minden erejét beletette a munkába, záróakkordként újabb kört kapott. Mosollyal kísért elismerő bólintások közepette koccinthatott és már a csapat részeként itta meg a következő felest.

A beavatásnak ezt a jellegzetes gesztusát korábban más rendezvények alkalmával is megfigyelhettem. Ezért alkalmas témának találtam arra, hogy megéléstörténetek gyűjtésén keresztül egy – a pálinka és a vidéki identitás kapcsolatát vizsgáló – tanulmány része legyen.

A vizsgálat módszertani szempontból a társadalmi identitáson belül a lokális és csoportidentitás kialakulásának megismerési módjait követi. A megkérdezettek között szerepelnek 40 év alatti zalai vagy zalai tapasztalatokat szerzett fiatalemberek, akik a bevonódás rítusát az elmúlt 10 évben élték át és olyan 50 év feletti zalai adatközlők, akik fiatalként hasonló módon illeszkedtek be a közösségekbe. Az utóbbiak koruknál és tapasztalatuknál fogva maguk is alkalmazták már a pálinkafogyasztás csoportképző gesztusrendszerét. Az adatközlőkkel készült interjúk során irányított beszélgetésekre törekedtem, ugyanakkor nyitott kérdésekkel dolgoztam annak érdekében, hogy részletgazdag válaszokat kapjak. Ennek eredményeként a felhasznált információk bázisát a megéléstörténetek alkotják, amik a tanulmányban nem részletes leírásokként, hanem következtetésekké sűrítve jelennek meg. Az első beszélgetések nyomán alakult a téma szűkítése, pontosítása. Eleinte az élmények között vegyesen fordult elő a háznál tartott disznóvágás és szervezett rendezvényeken megélt alkalom. Később a vizsgálat fókuszát kifejezetten a gasztro-rendezvényeken szerzett élményekre szűkítettem, mert itt érzékeltem a résztvevők által legtudatosabban felépített rituálét.
A vizsgálat elméleti kereteinek meghatározásaként fontos megjegyezni, hogy amikor a vidéki identitás fogalomrendszerében értelmezem a pálinkafogyasztás szerepét, a vidék(i) kifejezést nem kizárólag egy konkrét földrajzi ponttal azonosítom. Felfogásom szerint a tér objektív valóságként létezik, de alkalmas arra, hogy az ember által konstruált, szubjektív tartalommal telítődjön. A vidék jelen esetben olyan diszkurzív térkategória, aminek létezik objektív, tárgyak és cselekvések által megragadható vetülete, továbbá különböző jelek és jelentések által konstruált elvont értelmezése is. Ez utóbbi esetben a vidék(i) kifejezést általában az urbánus, városias kifejezések ellentétpárjaként használjuk, ami nem csak területi alapon határozza meg a centrumtól/várostól való távolságot, hanem egyfajta minőségjelzőként is alkalmazható. Itt hagyományos, a természet közeli őseredethez közel álló élményekhez és ismerethez juthat a látogató, amihez a városi és indusztriális miliőkben már nem tud elérni. Ebben a „vidék” felfogásban, mint szimbolikus térkategóriában válik identitásjelképpé a pálinka, a „helyi” szereplő, mint a vidék(i) fogalom összes értéktartalmának képviselője és az ő ellentétpárja a kívülálló, a „vendég”.

Amikor egy vidékként meghatározott diszkurzív térbe vendégek, azaz olyan szereplők lépnek, akiket nem tekintenek a környezet autentikus részének, megnő számukra az olyan eszközök és gesztusok jelentősége, amin keresztül kapcsolódni tudnak hozzá. Egy fajta kommunikáció szükséges a helyi csoporttal ahhoz, hogy a kívülálló pozíció megváltozzon. A pálinkafogyasztás és a hozzá társuló gesztusrendszer egy alkalmas módja ennek. Adott a pálinkafogyasztás gesztusrendszerét, mint azonos kódot ismerő és elismerő két fél, egy – a közösséget és a lokális identitást reprezentáló párlat- birtokosa és a kívülállóként megszólítható közönség. A két fél azonos értelmezése, értékfelfogása által válik a közös fogyasztás szimbolikussá, csoportkohéziós erővé.

A teljes tanulmány itt olvasható és letölthető: ITT

*BALÁZS Géza
1991 A pálinka néprajzához. A pálinkafogyasztás a mindennapok során és közösségi munkák alkalmával. A Miskolci Herman Ottó Múzeum Közleményei 27. 306–312.
1992 Jeles alkalmak pálinkafogyasztása. In Viga Gyula (szerk): Kultúra és tradíció I. Tanulmányok Újváry Zoltán tiszteletére. Miskolc: Herman Ottó Múzeum. 133–139.