0
2018. május 25. HelikonEmléktáblaKórusKodály Zoltán

Keszthelyen utca viseli Kodály Zoltán nevét ma, a Balatoni Múzeumba lépve pedig zeneszerzőnk emléktábláját pillantja meg a látogató. A márványba vésett betűk és számok arról tanúskodnak, hogy e falak között hangzott föl először Kodály Zoltán Kisfaludy Károly Mohács című versére komponált kórusműve 1965. május 28-án, pénteki napon:

“Hősvértől pirosult gyásztér, sóhajtva köszöntlek,
Nemzeti nagylétünk nagy temetője, Mohács!
Hollószárnyaival lebegett a zordon enyészet,
S pusztitó erejét rád viharozta dühe…”

A művet két pécsi gimnázium énekkara mutatta be. Ezen az ősbemutatón jelen volt Kodály Zoltán is. A Kossuth-díjas Mester feleségével látogatott el Keszthelyre, így saját műveit hallhatta viszont a keszthelyi és a veszprémi középiskolások előadásában. Keszthelytől Szigligetig egy balatoni hajón a Mesternek még külön is énekeltek a diákok. Szombaton, 29-én, a középiskolások helikoni seregszemléjét szintén Kodály-alkotással zárták, a Magyarokhoz című Berzsenyi-versre íródott kórusművel. Bárdos Lajos vezényelt, Kodály Zoltán és felesége a kórussal együtt énekelte: Forr a világ bús tengere, ó, magyar! Azóta már hagyomány lett, hogy az ifjú előadók ez óda eléneklésével köszönnek el egymástól, hogy legközelebb újra Keszthelyen találkozhassanak.

Még ma is meghatók a felvételek a művészházaspárról, közülük is a legszívmelengetőbb látnunk az egyiken őket, ahogy egymás mellett ülve hallgatják a muzsikát. Czigány György – Kodály tanítványa volt a Zeneakadémián – emígy emlékezik rájuk: ” Kodály 1959. december 18-án ismét házasságot kötött. Második felesége, Péczely Sarolta ekkor a Zeneművészeti Főiskola másodéves növendéke volt; Kodály öt éves kora óta ismerte. Sárika valósággal bearanyozta Kodály utolsó éveit.” (Czigány György néhány alkalommal (pontosan háromszor) riportot is készített a közismerten szűkszavú Kodállyal. Anekdotába illik, de igaz, a Miért szeretem Bachot? kérdésre pontosan tizenkét mondattal felelt a Mester vacsorája közben (túrós tészta volt paradicsomdarabkákkal) tanítványának, a Ki nyer ma? című rádiós vetélkedő műsorvezetőjének.

Fiatalnak és idősnek egyaránt katartikus élmény volt a Mesterrel való találkozás Keszthelyen. Az utókornak pedig nagy tanulság lehet, mennyi szeretet és tisztelet vette körül Kodályt, hogyan gyűltek köré egy-egy dedikációért vagy aláírásért a zeneszeretők? Vagy miképpen értették őt a kortársai és a zenekedvelők?

A korabeli napisajtót Cserhát József valamint Péterfay Endre fotóriporter tudósította. Weöres Sándor írta: Az esemény jő és elsuhan, / de az emléknek száz ideje van. Ivasivka Mátyás karnagy, zenepedagógus író – látnivaló – jótállt e kétsoros igazságáért, hiszen már az új évezredben írta meg visszaemlékezését az 1965-ös rendezvényről. Létezik ilyen, hogy a közel félszáz évvel később készült vallomás pontosítja a korabeli tudósítást. Idézzük, mi hangzott föl, mi is történt a Balatoni Múzeum oszlopcsarnokában a Mohács című kórusmű ősbemutatóján?

“És 1965. május 28-án este a Balatoni Múzeumot zsúfolásig megtöltő közönség jelenlétében, melynek soraiban ott láthattuk a magyar zenei élet színe-javát, rádió, filmhíradó, televízió mikrofonjai, kamerái előtt megszólalt a nagyméretű új alkotás. Bevezetésként a pécsi Nagy Lajos Gimnázium diákja, Papp Lajos (ma nemzetközi hírű szívsebész professzor) elmondta a Kisfaludy-költeményt… Percekig tartó tapsvihar követte a bemutatót. Az izzó lelkesedés csak növekedett, amikor Kodály feljött a lépcsőkön, gratulált a mintegy 100 tagú énekkarnak és karnagyának, majd közismert szűkszavúságát megcáfolva 5, azaz öt perces “hosszú” beszédet mondott. Megköszönte az előadóknak, hogy hihetetlenül rövid idő alatt megtanulták, és hitelesen megszólaltatták a kompozíciót, majd vezértémájára, a magyar ifjúság zenei nevelésére tért át… A bemutató eseményét ma emléktábla hirdeti a múzeumban…”

A napilapban – 1965. június elsején – megjelent tudósítások záró darabjának a címe a következő volt: “Külön fényt adott az ünnepségeknek a felszabadulás 20. évfordulója… – Csaknem háromezren nézték meg a Helikoni Ünnepségek befejező műsorát.” A hivatalos évforduló, amiről nem szólt a krónika, valójában egy láthatatlan fénytörést kapott. Hiszen Kodály üzenete a művével a felszabadulás kerek évfordulóján éppen a sajtó szalagcímének visszája volt. Ivasivka Mátyás emlékezésében ez is olvasható: “Hogy a közismerten nemzeti és keresztény elkötelezettségű alkotó, akit a diktatúra ennek ellenére is respektált, kitüntetésekkel elhalmozott, miért éppen ezt a [Kisfaludy Károly-]verset zenésítette meg, az úgymond “felszabadulás” (értsd ezen az 1945-tel kezdődő orosz megszállás) 20. évfordulójára, annak ma már “irodalma” van, mely kiemeli a műben felbukkanó oroszos motívumokat, melyek az idegen elnyomás, a megszállás emlegetésekor szólalnak meg. A kompozíció kottájának átadásakor budapesti otthonában a keszthelyi dr. Horváth József és vári Andor, valamint a pécsi delegáció jelenlétében – szó szerint – ezt mondta a Mester az ősbemutató karnagyának: Jó lesz a “felszabadulás” 20. évfordulójára! Az igazat megvallva, akkor még nem értettük, hogy mire is céloz, ám a mű tüzetes áttanulmányozása után, amiben Bárdos Lajos is segítségünkre volt, világos lett minden…”

Szokolay Sándor a közelállók tiszteletével emígy jellemezte a Mestert: „Kodály magáról és műveiről a tömör lényegen kívül alig szólt.” Mint ahogy a Mohács című kórusművéről sokkal inkább hallgatott.