0
2018. április 27.

Faludy György, amikor hazatért Amerikából, a második világháború okozta sebek nagyon frissek voltak még Magyarországon, ugyanakkor már újabb árnyak fenyegették az új, kezdetben demokratikus társadalmi keretek között újjáindult életet. Faludy nem volt még negyven éves, s hitt egy humánusabb, kulturáltabb új országban. Verscímei is erről vallanak: “Reménykedés egy pannón szőlőhegyen”; “Kirándulás a Koloska völgybe…”. A költemények a dunántúli tájak legszebb részleteit, színeit és formáit örökítik meg Tolnától a Balaton északi partjáig. S az időt is vallatják:

„Hány nép pihen odalent, mennyi faj!
Egy sem talált itt otthont, mind letűnt!
E dombvidéken örök-e az átok
s az, kit elcsábít, mindig belehal?
Illírek, kelták, avarok meg dákok –
nemrég azt hittük, mi következünk.”

Faludy György ekkor már nem Villon-átköltéseivel szeretne hasznos művész lenni: Kéthly Annától kap autót és egy vagány (Alföldi nevű) sofőrt is hozzá, s járni kezdi az országot. Késő estig beszélget a falusiakkal, akik több településen magától a költőtől értesülnek mindarról, mi történt, s mi történik az országban. Szívszorítóan szép ennek a korszaknak a hozadéka: a világlátott városi írástudó és a kétkeziek találnak egymásra. Faludy Keszthelyen is megfordult. Ezt az 1946-ban írott gyönyörű – képeslapnyi – verse is tanúsítja:

„Keszthely felől jövünk:
zöldjét meg kékjét osztja kétfele,
míg alkonyatkor feltűnik a tó
tükrén Tihany fekete kézfeje.”

S bizonyságul föllapozhatjuk a Pokolbéli víg napjaim című, visszaemlékezéseiből készült rendhagyó memoár-kötetét. Nem dokumentum-gyűjtemény, de nem is önéletrajzi regény. Viszont minden kötetbéli esemény hiteles, megtörtént. Szent Ágostoni értelemben vallomás a könyv. Tudtommal ezt sem olvasó, sem kritikus még meg nem kérdőjelezte. Forrásértéke van így a keszthelyi történetnek is, elvitathatatlan. Álljon ez a rész itt, amelynek sztorija, hangulata, humora, keszthelyisége és embersége oly igen jellemző a szerzőre:

“Egy másik alkalommal Alföldivel körbevitettem magamat a Balatonon. Nagyanyám Keszthelyről származott, gyermekkoromban gyakran jártam ott, ismertem a Festetics-kastély belsejét és a Darnay-múzeumot, és egyetlen, életben maradt tagja családomnak, egy öreg ember, még Keszthelyen élt. Nála szálltam meg, Alföldit pedig, kinek felesége a fővárosban élt és alkalmi szeretője volt szinte minden dunántúli járásban, elküldtem nőjéhez Hévízre éjszakára. Mire másnap reggel egy hízott libával a karján megérkezett, megtudtam, hogy a kastély bútorait a környék lakossága széthordta, a Darnay-múzeum pedig kísérteties romként állt, tört ablakokkal és bedeszkázva. Megtudtam rokonomtól, hogy a múzeumot 1944-ben, Darnay kétségbeesett tiltakozása ellenére ki akarták telepíteni Németországba. A zalaegerszegi állomáson a szerelvényt termitbomba találta el, úgyhogy jó része megsemmisült, még szerencse, hogy a bronzkori kard és a nagyobb értékek sértetlenül maradtak. Mikor az igazgató kincseivel visszatért Keszthelyre, a múzeumból eltűntek az üvegszekrények, asztalok, sőt az ablak is mind hiányzott. A tárgyak már vagy két esztendeje a földön hevernek, és a múzeum zárva.

Alföldivel azonnal visszahajtattam Budapestre. Mivel sem Erdei Ferenc belügyminisztertől, sem Révai József kultúrfőnöktől nem volt mit remélnem, régi ismerősömet, Kemény György pénzügyi államtitkárt kerestem fel hivatalában. Vázoltam a helyzetet, mire megígérte, hogy az ügyet a minisztertanács elé terjeszti.

– Csak semmi bürokratikus huzavona, míg a tető rádől a múzeum kincseire – sziszegtem. – Kérek írást a minisztériumtól Darnayhoz, hogy 10 000 forintot utalnak ki a múzeum rendbehozatalára, és a 10 000 forintot, hogy most, azonnal levigyem Keszthelyre.

Azt hittem, eredménytelen veszekedés következik, de Kemény kiment és pár perc múlva hozta az írást meg a pénzt. 1946. augusztus eleje volt, az infláció megszűnt, és az új pénz még nagyon sokat ért. Egyelőre csak tízes bankói voltak a pénzügyminisztériumnak, úgyhogy ezer darabot kaptam. Nem számoltunk utána, elismervényt sem kért tőlem.

Kopogtattunk, majd vertük a múzeum ajtaját, de mert a szomszédok szerint Darnay odabent lapult, nem hagytuk abba, míg az igazgató – hajlott, csipás szemű öregember – valahonnan oldalról elő nem került. Nyilván azt képzelte, hogy éjjeliőr módjára lakik már örökké romos, zárt múzeumában. Ellenséges szemmel méregetett bennünket, de amikor a minisztérium írását megmutattam, felderült.

– És mikor kapom kézhez a pénzt?

– Most – feleltem, és aktatáskámból előhúztam a pénzcsomagot. Gyanúja azonban nem oszlott el. Új forintot itt Keszthelyen még nem láttak. Lehet, hogy azt képzelte: banditák vagyunk, akik ki akarjuk fosztani a múzeumát: a hamis pénzt csaléteknek mutogatom, hogy beengedjen. Mikor azonban ragaszkodtam hozzá, hogy az ezer darab tízest ne az utcán kelljen markába számlálnom, nagy nehezen mégis kinyitotta a kaput. Leszámoltam a pénzt, elismervényt írattam alá, mire megértette miről van szó. Hálája jeléül nyomban végigvezetett bennünket a múzeumon. Azt hiszem, holmi jólelkű, tudatlan újságírónak, politikusnak vagy hasonlónak gondolt, kinek szájába kell rágni mindent. Így a paleolittól a bronzkorig és az ősember szokásaitól a Balaton hal- és madárvilágáig mindent végig kellett hallgatnom, vagy másfél órán át, miközben végigjártuk a termeket, és az öreg hol görnyedezve, hol a padlón guggolva mutogatta a földre terített anyagot. A bronzkori kardról elmondta, hogy ez múzeuma legnagyobb értéke: fél tucat sincs belőle az egész világon, de ez valamennyi közt messze a legszebb. A fullasztó melegben Alföldi úgy szuszogott mögöttünk, mint a fújtató. Végül Darnay megkért, írjam be nevemet az emlékkönyvbe. Hosszú bocsánatkérés következett, amiért elemi fokon magyarázta a múzeumot, majd enyhe szemrehányás, amiért megtréfáltam és Hárun ar-Rasíd módjára látogattam. Végül áldomást ittunk. Igen gyatra bora volt az öregnek.

  • Hajts, ahogy bírsz – lihegtem oda Alföldinek, amikor autóban ültünk.
  • Hová?
  • Badacsonyba, föl a Kisfaludy-házhoz. Inni akarok, inni!

Enyhe szellő járt fenn a hegyen a terített asztalok között. Alföldi merev derékkal ült velem szemben. Ajkán mosoly járt: már Keszthely óta láttam: szeretne valamit mondani, de nem tudja, hol kezdje.

  • Ki vele, Alföldi. Mi fúrja oldalát?
  • Maga nagyon jó hozzám, Faludy úr. Már rég szerettem volna meghálálni.
  • Nagyon kedves.
  • Szerettem volna meghálálni jóságát. Mindig törtem a fejemet, mi kellene magának.
  • Ami nekem kell, azt nemhogy maga, de sem a Tildy, Szakasits, Rákosi, de még a Churchill és a Truman sem tudja megadni.
  • Mégis arra gondoltam: kellene lakásában valami szép a falra.
  • A falra? Maga meg van bolondulva, Alföldi. Az én falamon az áll, hogy MENE TEKEL UFARSZIN. Tudja, mi az?
  • Nem tudom. De a süket manusz a múzeumban azt mondta, hogy ez a fringia minden pénzt megér. Hát elhoztam magának.

Nagy lendülettel hátranyúlt. Nadrágja meg inge mögül kihúzta a bronzkori kardot, mely akkorát villant a napfényben, mintha aranyból volna. Aztán letette elém az abroszra, a zöld flaska meg borospoharam közé.

Ellenállhatatlan nevetés fogott el. Arcomat a bronzkard pengéjére tettem, és Darnayra gondoltam, aki közben rájött, hogy mégis jogosan gyanakodott: a 10 000 forint hamis pénz, melyet azért hoztunk, hogy múzeumába furakodjunk, és a sokszorta értékesebb bronzkori kardot ellopjuk. Néhány bocsánatkérő sort írtam Darnaynak és Alföldit visszaküldtem Keszthelyre, hogy elismervény fejében adja vissza a kardot. Ott maradtam az asztalnál a nagyszerű, zöld borral a poharamban, és eszembe jutott, hogy könnyelmű vagyok. Alföldi nem Keszthelyre hajt le, hanem a Drávához. Ő az az ember, aki fél perc alatt szerez határátlépési engedélyt, Jugoszláviában eladja a kocsit, Rómában a bronzkori kardot, és Capriból üdvözlőlapot küld nekem. Szerencsére aggodalmam fölösleges volt.

Faludy jól, s mondhatni otthon érezte magát első emigrációja idején Nyugat-Európában és Afrikában s az óceánon túl is. Közben a magyar nyelv jelentette néki a hazát, amelyhez hű maradt. A Horthy-korszakban ugyanúgy hátrányok érték, miképp a Rákosi-érában. A nyilasok elégették Villon-átköltéseit. Odüsszeuszként hazatért mindig, ahogy lehetett. A könyv címében lévő locativus-ragos névszó Balassi Bálint töredéke miatt ismerősen cseng az irodalomban: „Pokolbeli kísértetek faggatnak.” Faludy György szintén pokolbéli faggatásra adja feleletül vallomását. Gyónások forróságától sem ment ez a próza, ám a horrorisztikus és a komikus elemeket sem nélkülözi. Mindezeket a jegyeket a fenti, keszthelyi intermezzóban is megleljük.

Jegyzetek

A zalaegerszegi bombatámadás = A II. világháború magyarországi hadi eseményeinek vége felé történt már, hogy vasúti szerelvényre rakták a keszthelyi és sümegi gyűjtemények felbecsülhetetlen értékű muzeális kincseit.

Ugyanis a Balatoni Múzeum épületében hadikórházat létesítettek. Történt mindez 1945 márciusában. A ládákba csomagolt kiállítási tárgyak Zalaegerszegen, bombatámadás tüzében semmisültek meg 28-án.

Az új pénz, a forint = 1946. augusztus elsején vezették be a forintot az addigi pengő hiperinflációja miatt. Máig érvényben lévő fizetőeszközünk. Faludy György útja tehát az 1946-os nyár harmadik hónapjára datálható, mikor még kánikulai hőség volt.

Kemény György = Pénzügyi államtitkárként, a főtanács tagjaként volt jelen a Nemzeti Bank (1944 februárja után 1946-ban) először összeülő közgyűlésén.

Szentiványi Lajos elnökölt ezen az eseményen, amikor a stabilizáció érdekében afelől döntöttek, hogy a forgalomban lévő bankjegyek mennyisége a jövőben nem haladhatja meg az ezer millió forintot. Faludy György – valóban – korának egyik legfontosabb pénzemberéhez fordult a keszthelyi múzeum ügyében.

Faludy felmenői = A költő édesanyja, Biringer Erzsébet Katalin celldömölki születésű. Faludy György nyugat-dunántúli rokonságáról nem jelent meg publikáció. E próza soraiból viszont kiderült, hogy nagyanyja keszthelyi volt.

A múzeumigazgató = A Balatoni Múzeum igazgatója 1946-ban az 1941-ben kinevezett Dornyay Béla, aki hiába fáradozott a háború előtt egy eszményei szerinti komplex kiállítást létrehozni, üres falakat örökölt 1945 áprilisára. Alakját Faludy György mesélőkedve ugyan nem heroizálta, ám magányos küzdelméről, a romokon is őrködő elszántságáról meggyőző képet festett.

MENE TEKEL UFARSZIN = MEGMÉRETTÉL, ÉS KÖNNYŰNEK TALÁLTATTÁL

Faludy gépkocsivezető társa bizony nem tudta mi fán terem az arámi nyelvű mondás Dániel könyvéből. Dehogyis vehette volna így magára a hajdani babiloni király falán egykor, tüzes betűkkel megjelent fenyegetést.

Igaz, Faludy és Alföldi nem ihattak Dornyay Béla igazgató úr „gyatra” italából olyan jóízűen, mint ama bűnös Baltazár király a templomi borból. Faludynál a humor forrása nemegyszer az, hogy a mitológia és a napi realitás képei egybevillannak.

Bronzkori kard = Amely mégsem került Faludy falára. Darnay Kálmán – Pozsonyban kiadott tudományos zsebkönyvében (Magyarország őskora), az alábbi illusztráció mellett ezt írja a bronzkori kardokról:

„A kard a tőr fejleménye s eredete visszavihető a kőkor kovaszilánk tőrpengéjére. Alakja liliom és nádlevélhez hasonlóan kétélű, melyet középen végig futó emelkedés két részre oszt…

A régibb bronzkardoknál külön öntetett a pengerész és a bronznál kevésbé értékes csont vagy fából készült fogantyúba szoríttatott. Némi haladást mutatnak azok a bronzkardok, amelyek nyélnyujtvánnyal vannak ellátva, melyekre aklaszegekkel [akla = jelentett fonalat, akasztót, szegecset (elavult szavunk!)] nyert ráerősítést a fa- vagy csontburkolat.

A kardok leghaladottabb alakját mutatják azok, amelyeknél egy darabból készült pengével a bronzfogantyú… Bronzkardokat leltek Hajduböszörményen, Hévízen, Podheringon, Gebén, Tuzséron, Ispánlakon és Csabrendeken stb.”

Fontos információ a koronavírussal kapcsolatban

Tájékoztatjuk kedves látogatóinkat, hogy a koronavírus miatti rendkívüli helyzetre való tekintettel
a Balatoni Múzeum határozatlan időre bezárja összes kiállítását, látogatókat nem fogad. Bővebb információt itt olvashat.