LogoBalatoni MúzeumBábelhal WebstudioTelepít
00
2018. március 2.

Faludy György, amikor hazatért Amerikából, a második világháború okozta sebek nagyon frissek voltak még Magyarországon, ugyanakkor már újabb árnyak fenyegették az új, kezdetben demokratikus társadalmi keretek között újjáindult életet. Faludy nem volt még negyven éves, s hitt egy humánusabb, kulturáltabb új országban. Verscímei is erről vallanak: „Reménykedés egy pannón szőlőhegyen”; „Kirándulás a Koloska völgybe…”. A költemények a dunántúli tájak legszebb részleteit, színeit és formáit örökítik meg Tolnától a Balaton északi partjáig. S az időt is vallatják:

„Hány nép pihen odalent, mennyi faj!
Egy sem talált itt otthont, mind letűnt!
E dombvidéken örök-e az átok
s az, kit elcsábít, mindig belehal?
Illírek, kelták, avarok meg dákok –
nemrég azt hittük, mi következünk.”

Faludy György ekkor már nem Villon-átköltéseivel szeretne hasznos művész lenni: Kéthly Annától kap autót és egy vagány (Alföldi nevű) sofőrt is hozzá, s járni kezdi az országot. Késő estig beszélget a falusiakkal, akik több településen magától a költőtől értesülnek mindarról, mi történt, s mi történik az országban. Szívszorítóan szép ennek a korszaknak a hozadéka: a világlátott városi írástudó és a kétkeziek találnak egymásra. Faludy Keszthelyen is megfordult. Ezt az 1946-ban írott gyönyörű – képeslapnyi – verse is tanúsítja:

„Keszthely felől jövünk:
zöldjét meg kékjét osztja kétfele,
míg alkonyatkor feltűnik a tó
tükrén Tihany fekete kézfeje.”

S bizonyságul föllapozhatjuk a Pokolbéli víg napjaim című, visszaemlékezéseiből készült rendhagyó memoár-kötetét. Nem dokumentum-gyűjtemény, de nem is önéletrajzi regény. Viszont minden kötetbéli esemény hiteles, megtörtént. Szent Ágostoni értelemben vallomás a könyv. Tudtommal ezt sem olvasó, sem kritikus még meg nem kérdőjelezte. Forrásértéke van így a keszthelyi történetnek is, elvitathatatlan. Álljon ez a rész itt, amelynek sztorija, hangulata, humora, keszthelyisége és embersége oly igen jellemző a szerzőre:

„Egy másik alkalommal Alföldivel körbevitettem magamat a Balatonon. Nagyanyám Keszthelyről származott, gyermekkoromban gyakran jártam ott, ismertem a Festetics-kastély belsejét és a Darnay-múzeumot, és egyetlen, életben maradt tagja családomnak, egy öreg ember, még Keszthelyen élt. Nála szálltam meg, Alföldit pedig, kinek felesége a fővárosban élt és alkalmi szeretője volt szinte minden dunántúli járásban, elküldtem nőjéhez Hévízre éjszakára. Mire másnap reggel egy hízott libával a karján megérkezett, megtudtam, hogy a kastély bútorait a környék lakossága széthordta, a Darnay-múzeum pedig kísérteties romként állt, tört ablakokkal és bedeszkázva. Megtudtam rokonomtól, hogy a múzeumot 1944-ben, Darnay kétségbeesett tiltakozása ellenére ki akarták telepíteni Németországba. A zalaegerszegi állomáson a szerelvényt termitbomba találta el, úgyhogy jó része megsemmisült, még szerencse, hogy a bronzkori kard és a nagyobb értékek sértetlenül maradtak. Mikor az igazgató kincseivel visszatért Keszthelyre, a múzeumból eltűntek az üvegszekrények, asztalok, sőt az ablak is mind hiányzott. A tárgyak már vagy két esztendeje a földön hevernek, és a múzeum zárva.

Alföldivel azonnal visszahajtattam Budapestre. Mivel sem Erdei Ferenc belügyminisztertől, sem Révai József kultúrfőnöktől nem volt mit remélnem, régi ismerősömet, Kemény György pénzügyi államtitkárt kerestem fel hivatalában. Vázoltam a helyzetet, mire megígérte, hogy az ügyet a minisztertanács elé terjeszti.

– Csak semmi bürokratikus huzavona, míg a tető rádől a múzeum kincseire – sziszegtem. – Kérek írást a minisztériumtól Darnayhoz, hogy 10 000 forintot utalnak ki a múzeum rendbehozatalára, és a 10 000 forintot, hogy most, azonnal levigyem Keszthelyre.

Azt hittem, eredménytelen veszekedés következik, de Kemény kiment és pár perc múlva hozta az írást meg a pénzt. 1946. augusztus eleje volt, az infláció megszűnt, és az új pénz még nagyon sokat ért. Egyelőre csak tízes bankói voltak a pénzügyminisztériumnak, úgyhogy ezer darabot kaptam. Nem számoltunk utána, elismervényt sem kért tőlem.

Kopogtattunk, majd vertük a múzeum ajtaját, de mert a szomszédok szerint Darnay odabent lapult, nem hagytuk abba, míg az igazgató – hajlott, csipás szemű öregember – valahonnan oldalról elő nem került. Nyilván azt képzelte, hogy éjjeliőr módjára lakik már örökké romos, zárt múzeumában. Ellenséges szemmel méregetett bennünket, de amikor a minisztérium írását megmutattam, felderült.

– És mikor kapom kézhez a pénzt?

– Most – feleltem, és aktatáskámból előhúztam a pénzcsomagot. Gyanúja azonban nem oszlott el. Új forintot itt Keszthelyen még nem láttak. Lehet, hogy azt képzelte: banditák vagyunk, akik ki akarjuk fosztani a múzeumát: a hamis pénzt csaléteknek mutogatom, hogy beengedjen. Mikor azonban ragaszkodtam hozzá, hogy az ezer darab tízest ne az utcán kelljen markába számlálnom, nagy nehezen mégis kinyitotta a kaput. Leszámoltam a pénzt, elismervényt írattam alá, mire megértette miről van szó. Hálája jeléül nyomban végigvezetett bennünket a múzeumon. Azt hiszem, holmi jólelkű, tudatlan újságírónak, politikusnak vagy hasonlónak gondolt, kinek szájába kell rágni mindent. Így a paleolittól a bronzkorig és az ősember szokásaitól a Balaton hal- és madárvilágáig mindent végig kellett hallgatnom, vagy másfél órán át, miközben végigjártuk a termeket, és az öreg hol görnyedezve, hol a padlón guggolva mutogatta a földre terített anyagot. A bronzkori kardról elmondta, hogy ez múzeuma legnagyobb értéke: fél tucat sincs belőle az egész világon, de ez valamennyi közt messze a legszebb. A fullasztó melegben Alföldi úgy szuszogott mögöttünk, mint a fújtató. Végül Darnay megkért, írjam be nevemet az emlékkönyvbe. Hosszú bocsánatkérés következett, amiért elemi fokon magyarázta a múzeumot, majd enyhe szemrehányás, amiért megtréfáltam és Hárun ar-Rasíd módjára látogattam. Végül áldomást ittunk. Igen gyatra bora volt az öregnek.

  • Hajts, ahogy bírsz – lihegtem oda Alföldinek, amikor autóban ültünk.
  • Hová?
  • Badacsonyba, föl a Kisfaludy-házhoz. Inni akarok, inni!

Enyhe szellő járt fenn a hegyen a terített asztalok között. Alföldi merev derékkal ült velem szemben. Ajkán mosoly járt: már Keszthely óta láttam: szeretne valamit mondani, de nem tudja, hol kezdje.

  • Ki vele, Alföldi. Mi fúrja oldalát?
  • Maga nagyon jó hozzám, Faludy úr. Már rég szerettem volna meghálálni.
  • Nagyon kedves.
  • Szerettem volna meghálálni jóságát. Mindig törtem a fejemet, mi kellene magának.
  • Ami nekem kell, azt nemhogy maga, de sem a Tildy, Szakasits, Rákosi, de még a Churchill és a Truman sem tudja megadni.
  • Mégis arra gondoltam: kellene lakásában valami szép a falra.
  • A falra? Maga meg van bolondulva, Alföldi. Az én falamon az áll, hogy MENE TEKEL UFARSZIN. Tudja, mi az?
  • Nem tudom. De a süket manusz a múzeumban azt mondta, hogy ez a fringia minden pénzt megér. Hát elhoztam magának.

Nagy lendülettel hátranyúlt. Nadrágja meg inge mögül kihúzta a bronzkori kardot, mely akkorát villant a napfényben, mintha aranyból volna. Aztán letette elém az abroszra, a zöld flaska meg borospoharam közé.

Ellenállhatatlan nevetés fogott el. Arcomat a bronzkard pengéjére tettem, és Darnayra gondoltam, aki közben rájött, hogy mégis jogosan gyanakodott: a 10 000 forint hamis pénz, melyet azért hoztunk, hogy múzeumába furakodjunk, és a sokszorta értékesebb bronzkori kardot ellopjuk. Néhány bocsánatkérő sort írtam Darnaynak és Alföldit visszaküldtem Keszthelyre, hogy elismervény fejében adja vissza a kardot. Ott maradtam az asztalnál a nagyszerű, zöld borral a poharamban, és eszembe jutott, hogy könnyelmű vagyok. Alföldi nem Keszthelyre hajt le, hanem a Drávához. Ő az az ember, aki fél perc alatt szerez határátlépési engedélyt, Jugoszláviában eladja a kocsit, Rómában a bronzkori kardot, és Capriból üdvözlőlapot küld nekem. Szerencsére aggodalmam fölösleges volt.

Faludy jól, s mondhatni otthon érezte magát első emigrációja idején Nyugat-Európában és Afrikában s az óceánon túl is. Közben a magyar nyelv jelentette néki a hazát, amelyhez hű maradt. A Horthy-korszakban ugyanúgy hátrányok érték, miképp a Rákosi-érában. A nyilasok elégették Villon-átköltéseit. Odüsszeuszként hazatért mindig, ahogy lehetett. A könyv címében lévő locativus-ragos névszó Balassi Bálint töredéke miatt ismerősen cseng az irodalomban: „Pokolbeli kísértetek faggatnak.” Faludy György szintén pokolbéli faggatásra adja feleletül vallomását. Gyónások forróságától sem ment ez a próza, ám a horrorisztikus és a komikus elemeket sem nélkülözi. Mindezeket a jegyeket a fenti, keszthelyi intermezzóban is megleljük.

Jegyzetek

A zalaegerszegi bombatámadás = A II. világháború magyarországi hadi eseményeinek vége felé történt már, hogy vasúti szerelvényre rakták a keszthelyi és sümegi gyűjtemények felbecsülhetetlen értékű muzeális kincseit.

Ugyanis a Balatoni Múzeum épületében hadikórházat létesítettek. Történt mindez 1945 márciusában. A ládákba csomagolt kiállítási tárgyak Zalaegerszegen, bombatámadás tüzében semmisültek meg 28-án.

Az új pénz, a forint = 1946. augusztus elsején vezették be a forintot az addigi pengő hiperinflációja miatt. Máig érvényben lévő fizetőeszközünk. Faludy György útja tehát az 1946-os nyár harmadik hónapjára datálható, mikor még kánikulai hőség volt.

Kemény György = Pénzügyi államtitkárként, a főtanács tagjaként volt jelen a Nemzeti Bank (1944 februárja után 1946-ban) először összeülő közgyűlésén.

Szentiványi Lajos elnökölt ezen az eseményen, amikor a stabilizáció érdekében afelől döntöttek, hogy a forgalomban lévő bankjegyek mennyisége a jövőben nem haladhatja meg az ezer millió forintot. Faludy György – valóban – korának egyik legfontosabb pénzemberéhez fordult a keszthelyi múzeum ügyében.

Faludy felmenői = A költő édesanyja, Biringer Erzsébet Katalin celldömölki születésű. Faludy György nyugat-dunántúli rokonságáról nem jelent meg publikáció. E próza soraiból viszont kiderült, hogy nagyanyja keszthelyi volt.

A múzeumigazgató = A Balatoni Múzeum igazgatója 1946-ban az 1941-ben kinevezett Dornyay Béla, aki hiába fáradozott a háború előtt egy eszményei szerinti komplex kiállítást létrehozni, üres falakat örökölt 1945 áprilisára. Alakját Faludy György mesélőkedve ugyan nem heroizálta, ám magányos küzdelméről, a romokon is őrködő elszántságáról meggyőző képet festett.

MENE TEKEL UFARSZIN = MEGMÉRETTÉL, ÉS KÖNNYŰNEK TALÁLTATTÁL

Faludy gépkocsivezető társa bizony nem tudta mi fán terem az arámi nyelvű mondás Dániel könyvéből. Dehogyis vehette volna így magára a hajdani babiloni király falán egykor, tüzes betűkkel megjelent fenyegetést.

Igaz, Faludy és Alföldi nem ihattak Dornyay Béla igazgató úr „gyatra” italából olyan jóízűen, mint ama bűnös Baltazár király a templomi borból. Faludynál a humor forrása nemegyszer az, hogy a mitológia és a napi realitás képei egybevillannak.

Bronzkori kard = Amely mégsem került Faludy falára. Darnay Kálmán – Pozsonyban kiadott tudományos zsebkönyvében (Magyarország őskora), az alábbi illusztráció mellett ezt írja a bronzkori kardokról:

„A kard a tőr fejleménye s eredete visszavihető a kőkor kovaszilánk tőrpengéjére. Alakja liliom és nádlevélhez hasonlóan kétélű, melyet középen végig futó emelkedés két részre oszt…

A régibb bronzkardoknál külön öntetett a pengerész és a bronznál kevésbé értékes csont vagy fából készült fogantyúba szoríttatott. Némi haladást mutatnak azok a bronzkardok, amelyek nyélnyujtvánnyal vannak ellátva, melyekre aklaszegekkel [akla = jelentett fonalat, akasztót, szegecset (elavult szavunk!)] nyert ráerősítést a fa- vagy csontburkolat.

A kardok leghaladottabb alakját mutatják azok, amelyeknél egy darabból készült pengével a bronzfogantyú… Bronzkardokat leltek Hajduböszörményen, Hévízen, Podheringon, Gebén, Tuzséron, Ispánlakon és Csabrendeken stb.”

A weboldal használatával hozzájárul a sütik használatához. Részletek...

The cookie settings on this website are set to "allow cookies" to give you the best browsing experience possible. If you continue to use this website without changing your cookie settings or you click "Accept" below then you are consenting to this.

Close