0
2020. január 29. InterjúMúzeumtörténetMúzeumpedagógia

Ezúttal Kaszás Judit kolléganőnkkel beszélgettünk.

Névjegy

  • Keszthelyen született 1981-ben
  • Végzettsége tanító /vizuális nevelés műveltségterület/
  • Korábban dolgozott a karmacsi Általános Iskolában

Hogyan, mennyire kötődsz Keszthelyhez?

Már a szüleim is itt nőttek fel. Bár volt 12 év kiesés, ugyanis fél éves voltam, amikor Garaboncra költöztünk, a szüleim szerencsét próbáltak a faluban. Nekik nem jött be, én viszont nagyon hálás vagyok azokért az évekért, rengeteget tanultam. Ott kaptam meg az alapokat. Nem csak a házunk udvarán, hanem a kis falusi iskolákban, ahová járhattam. Keszthely pedig a felnőttkori otthonom. Itt él a családom nagy része, a barátok. Itt nevelem Jankát. Imádom, hogy akármilyen irányba is indulok vele, negyed órán belül olyan esztétikai élmények kerülnek az utunkba, mint a Balcsi-part, a kastély, a Libás strand, a Helikon park, a szebbnél szebb épületek. Ilyen ingergazdag környezetben azt hiszem, csak jó ízlése, és a szépre való igénye alakulhat ki a későbbiekben.

Vannak a múzeumhoz fűződő emlékeid gyerekkorodból? Emlékszel, mik voltak az első benyomásaid?

Gyakorlatilag a nagyszüleim háza a múzeummal szemben van, de mivel a családom nem nagy múzeumba járó, így először középiskolás koromban hozta el az osztályunkat a tanárnőnk. Ami nagyjából kiskamaszként megmaradt, az a padlásra vezető kis csigalépcső volt, azon tanakodtunk a barátnőmmel, hogy vajon mi lehet fönt… Később a kislányomat hoztam ide. Akkor még nem sejtettem, hogy egyszer otthonosan és napi rendszerességgel fogok járkálni a falai között.

Mik a feladataid a múzeumban?

Bátran és büszkén kijelenthetem, hogy elég sokrétű a feladatköröm. A portán, a pénztárban is kiveszem a részem, hadd ne soroljam a teendőket. Aztán igyekszem Péter (Németh Péter múzeumpedagógus, múzeumigazgató helyettes) hasznára lenni a múzeumpedagógiában. Ez a feladatkör a kedvencem, mert így újra és újra gyerekek között lehetek, ha már a hivatásomat nem tudom gyakorolni. Ez a rész megint rengeteg feladatot rejt magában, nagyon változatos, iszonyatos pörgéssel. És a legújabb kihívás, amit azóta gyakorlok, hogy a kislányommal leköltöztünk a szolgálati lakásba, az a vendégszobával kapcsolatos tennivalók. De ha szükséges, szívesen segítek a többi kollégának is – kiállításépítéskor festegetek, vagy takarítok. Nem emlékszem, mikor unatkoztam utoljára.

Az élővilágtól a régészeten át a fürdőkultúráig, nagyon sokféle tematikát és tudományterületet ölel fel a Balatoni Múzeum „Aranyhíd” című állandó kiállítása, és ezzel párhuzamosan, múzeumpedagógiai foglalkozás-kínálata is. Van ezek között kedvenced? Egy-egy tárlatvezetés, foglalkozás során hogy tapasztalod, mi a legnépszerűbb, „leghálásabb” téma, kiállítási egység a gyerekek körében, és miért?

Igen, előfordul, hogy rám kerül a sor egy-egy tárlatvezetés, vagy foglalkozás kapcsán. Ilyenkor még általában izgulok, főleg, amikor új a téma, de ha úgy érzem, hogy tényleg maximálisan fel tudtam készülni, akkor igazából mind a kedvencem.
Az állandó kiállításban az óvodások és általános iskolások sokkal aktívabbak, mint a középiskolások. A nagyok reakcióit nem igazán tudom értelmezni, nyilván életkori sajátosság, de a kicsik legjobban a Balaton élővilága részt szeretik. Ott a leghangosabbak, hiszen majdnem az összes állatot egy helyen csodálhatják meg. Szerintem, órákat lennének képesek a diorámák előtt eltölteni…

Mennyire tudod hasznosítani a munkád során azt a tudást és tapasztalatot, amit pedagógusként szereztél?

Természetes, hogy amikor arra kerül a sor, hogy múzeumpedagógiai foglalkozást tarthatok, akkor az adott téma bevezetésétől, az érdeklődés felkeltésén át, a figyelem folyamatos fenntartásán keresztül, a gyerekek aktív részvételével, majd a végén az összefoglalás… minden olyan rész teret kap, amit tanultam. Mindig olyan egy picit, mintha egy tanórát tartanék, csak sokkal érdekesebb helyen, sokkal felszabadultabb, kötetlenebb formában. Igazodni kell. Nem mindegy, hogy milyen korosztály, nem mindegy még a hangod erőssége sem. A kedvencem, amikor kicsit erősödik a zaj, és elkezdek suttogni, mintha titkot mondanék. Rögtön veszik a lapot, és csend lesz. Na meg persze a határozottság, hogy hiába nem vagyok a tanítónénijük, meg kell találnom azt a hangot, amikor venniük kell a lapot, és figyelniük kell. Kezdő pedagógusként leizzadtam néhányszor, mire ezt megtanultam, de azt gondolom, ma már nincs ezzel gond. A legnagyobb kihívást persze a táborok jelentik. Iszonyat felelősséget kell ilyenkor vállalnunk, szigorúan, mégis úgy, hogy közben tanuljanak, és jól is érezzék magukat. De általában visszatérő táborosaink vannak, úgyhogy azt gondolom, sikeresen teljesítjük a feladatot.

Ha gyerekekkel foglalkozik az ember, könnyen találja magát különleges – vicces vagy akár veszélyes – szituációkban: megosztanál velünk egy-két sztorit?

Túlléptem már azon, hogy kellemetlenül érezzem magam amiatt, hogy kb. akkorára sikerült megnőnöm, mint egy kisebb 13 évesnek… A legtöbb vicces sztori ebből fakad… Egy régi kollégám nagy kacagás közepette megjegyezte nekem, hogy “Judit, körbeálltak a gyerekek, és te eltűntél!” De az is előfordult már, hogy foglalkozások végén a kísérőtanár rám szólt, hogy álljak már be én is sorba, vagy vegyem már fel a kabátomat. Aztán jön a “Ja, te vagy? Mindig úgy beolvadsz…”