Mesélő kövek – A keresztelőmedence

Klinger László régész egy keresztelőmedence mellől indul velünk időutazásra. Az évszám 1896, a helyszín az egykori keszthelyi ferences templom.

Talán sokakban felmerül a kérdés, hogyan kerül egy keresztelőmedence egy múzeumba. A Balatoni Múzeum kőtárkiállításának legfiatalabb darabja egykor a ferences templom, a későbbi plébániatemplom hajdanvolt berendezéséhez tartozott. Az 1800-as évek elején készülhetett és gyanítható, hogy a medencét a templom 1896. évi renoválása, illetve belső terének teljes felújítása során távolították el eredeti helyéről.

Lássuk az előzményeket!

A város polgáraiban a 18. század közepétől ébredt fel egy új templom építésének gondolata. Az öreg Szent Márton templom már rossz állapotban lehetett, legalábbis a hívők ezzel indokolták az új templom építésének ötletét. A kegyúr, Festetics György támogatta a lakosok törekvését. Talán már ekkor felmerült a kastélyt övező kert keleti irányú bővítésének gondolata, amely magába foglalta volna a várost átszelő fő út e szakaszát és annak túloldalán, a dombtetőn álló plébániatemplomot is.

Új templom építését azonban szükségtelenné tette II. József rendelete, melynek nyomán 1788-ban a keszthelyi rendházat megszüntette, majd 1796-ban a ferenceseknek végleg el kellett hagyniuk az épületegyüttest. Az egykori koldulórendi templom 1799-től a város új plébániatemploma lett. A régi Szent Márton templomot két ütemben bontották le. 1816-ban magát a templomépületet, majd miután 1879-ben elhelyezték a régi harangokat az újonnan épült templomtoronyban, 1880-ban II. Festetics Tasziló a régi harangtornyot is elbontatta.

A plébániatemplom új tornyának 1878-as megépítése az első olyan átalakítás, amely a középkori templom külső megjelenését jelentős mértékben megváltoztatta.

A terveket Geisel Mór nagykanizsai építész készítette. Azt, hogy a templom eredeti tornyát mikor bonthatták le, nem tudjuk. A legvalószínűbb, hogy a török háborúk idején megrongálódott, esetleg védelmi szempontok indokolták elbontását. Az 1569-ben G. Turco által készített alaprajz még jelölte a tornyot.

A középkori torony a ferences rendi építészetnek megfelelően a kórus északi falához csatlakozott, a szentély és a hajó találkozásánál. Ezen a szakaszon – a déli kerengőfolyosó keleti szakaszán – máig azonosítható a torony alépítménye, s itt a falazat kialakítása is erősebb. A ferences rendi templomok alaprajzi elrendezése a tornyok tekintetében a középkori Magyarországon szinte kivétel nélkül ezt a sémát követi. Ilyen elrendezésben épült Gyöngyös ferences templomának ma is teljes épségben álló tornya, de a szécsényi, nyírbátori, szegedi templomok esetében is ez az elrendezés érvényesült.

Az egykor a nyugati homlokzatot díszítő, hatalmas méretű rózsaablakot eredeti helyzetéből kibontva az új torony nyugati falába, a kapu fölött építették be. A templom egykori főbejárata is a nyugati homlokzaton nyílt, ezt az új torony építésekor részben elfalazták.

1896-ban újabb építkezés következett, ekkor fogtak hozzá a templom „stílszerű” felújításához. A terveket Sztehló Ottó, a Műemlékek Országos Bizottságának műépítésze készítette, 60000 koronát meghaladó költséggel. A restaurálás kezdeményezője Dr. Dunst Ferenc plébános volt. (A templom restaurálását már korábban is tervezték, mert 1861-ben Storno Ferenccel készíttettek terveket, azonban akkor anyagi okok miatt a tervezett átépítés elmaradt.)

Bontz József így ír 1896-ban megjelent, „Keszthely város monográfiája” című könyvében:

„Azt az izléstelen munkát és rombolást, amit 1723 óta az emberi kéz és az idő a templomon véghez vitt, az 1896. évi restaurálási munkák tették jóvá. […] Az összes belső felszerelést eltávolitották és az uj csucsives felszereléssel pótolták.”

Korábban, a barokk főoltár 1767 körüli felállítása miatt a szentély középső ablakát egészen, a mellette lévő két ablakot és a hajó ablakait részben befalazták. Ezeket az 1896-os átépítés során a hajó ablakai kivételével újra megnyitották, magát az oszlopos szerkezetű, szobrokkal díszített főoltárt eltávolították a templomból a teljes barokk berendezéssel együtt. Elbontották a barokk karzatépítményt is.

A 18. századi berendezésből eredeti helyén egyedül Festetics Kristóf copf stílusú epitáfiuma maradt meg a szentély északi falán. A templom egykori felszereléséhez tartozott az a kőből faragott, copf keresztelőmedence is, amely a Balatoni Múzeum kiállításán látható.

Esetenként az eredeti, ám puritánnak ítélt gótikus részleteket – például a szentélyből a sekrestyefolyosóra vezető ajtó keretét – is átfaragták, s elfalaztak szükségtelennek ítélt nyílásokat, köztük az egykori szentélyrekesztőre vezető lépcsőtoronynak a templom teréből nyíló ajtaját. Az előkerült középkori falképeket levakolták, helyette a korban divatos – Sztehlo Ottó által tervezett – díszítőfestéssel borították a teljes templombelsőt. A ma látható karzat, a déli oldalon álló Szent Anna kápolnába vezető ajtó és a kerengőfolyosóra nyíló ajtó is teljes egészében az átépítéskor készült. A diadalíven látható barokk kronosztikont teljesen elfedték, helyére új díszítőfestés került.

„Az egész templomot műizléssel kifestették s az ablakokat üvegfestésü remek diszitésü ablaktáblákkal rakták be.” A stílhű restaurálás eredménye, hogy […] hazánk egyik csinos műemléke, hosszu idők eltelte után ismét a megérdemelt fényében áll.”

– lelkesedett Bontz.

A korszak gyakorlatát követve Sztehlo megtervezett egy idealizált képet arról, milyen lehetett, milyennek kellett volna lennie az épületnek a fénykorában, a 14. század végén. A millenniumi lázban égő ország fényt és pompát, csillogást és dicső múltat akart, ezekhez az elvárásokhoz kevéssé illett volna a kopott múlt hiteles bemutatása. Ezért megszületett egy ragyogó, az ezredforduló Magyarországának elvárásaihoz igazított, a valós történelmi múltat kevéssé figyelembe vevő, a kor igényeihez azonban mindenben igazodó plébániatemplom, amelynek a ferences rendhez, vagy akár az alapítóhoz már semmi kapcsolódási pontja nem volt. Mindez jól illeszkedik abba az országos folyamatba, amely fennmaradt középkori építészeti örökségünket érintette.

A budavári Mátyás templom helyreállítása 1873- 1896-ig tartott Schulek Frigyes tervei szerint, melynek során többek között elbontották a teljesen ép, csarnokrendszerű szentélyfejet, hogy azt egy elképzelt 13. századi állapottal helyettesítsék. Kassán a Szent Erzsébet plébániatemplom restaurálása 1877-1901-ig tartott, azonban a felújítás egyre inkább átépítés lett, mivel a vezető építész Steindl Imre úgy gondolta a korabeli mesterek félreértették az eredeti terveket, az épület többre hivatott. A székesegyház átépítéséről írta Divald Kornél 1914-ben:

„A templom évszázadokon keresztül gyarapodó festői belső felszerelése három szárnyas oltártól eltekintve szintén a restaurálás áldozata lett, amennyiben simpliciter kidobták. A kassai dóm évszázadok folyamán, temérdek viszontagságon esett keresztül, a legnagyobb csapás azonban, amely érte, múlt századbeli restaurálása volt. Eszünk ágában sincs, hogy ezért bárkit is felelősségre vonjunk. A tudákos kor volt itt a ludas, amely maga művészi eszmék nélkül szűkölködött s a régi mesterek alkotásainak megkorrigálásával és purifikálásával állított magának országszerte szomorú monumentumokat.”

Keszthelyen nem volt ilyen méretű átépítés, de a templom barokk enteriőrjének elbontása önmagában is pótolhatatlan veszteség.

És történt ekkor még valami: a szentélyben, a diadalív utáni első pillérközben, a középkori főoltár előtt helyezkedett el a kolostor alapítója, Lackfi István nádor kriptája. Ennek felszámolásáról következő bejegyzésünkben olvashatnak.