Beszélgetés Dr. Bilkei Irénnel – II. rész

Dr. Bilkei Irénnel, a Balatoni Múzeum egykori régészével, a Magyar Nemzeti Levéltár Zala Vármegyei Levéltárának címzetes igazgatójával Németh Péter beszélgetett a Balatoni Múzeum jubileumi évében, 2023-ban.

Ha jók az információim, akkor a doktorival itt, a múzeumban kezdtél el foglalkozni. Milyen témát választottál, és miért?

Akkor még úgy hívtuk, hogy kisdoktori, egész egyszerűen bölcsészdoktori. Egyrészt elég sokat tanultam paleográfiát (írástörténet), másrészt meg itt a Balatoni Múzeumban az epigráfiát nyugodtan lehetett művelni. A kettőt próbáltam összekapcsolni. A bölcsészdoktori disszertációm, amit 1981 októberében védtem meg, a pannóniai római provinciális írásbeliségről szólt. Ez az Alba Regiában (a székesfehérvári múzeum évkönyve) jelent meg; valahogy sikerült jó kapcsolatot kialakítanom a székesfehérvári muzeológus kollégákkal, és tulajdonképpen a bölcsészdoktori disszertációm is itt született Keszthelyen.

Hol, és mikor voltál először régészként terepen?

1979 tavasza volt, amikor a szó szoros értelmében rámzuhant egy leletmentés, azonnali bejelentéssel Balatongyörökről a Köves-mező nevű részen (ha Keszthely felől megyünk, az út jobb oldalán). Szőlőművelést terveztek ott, rigolírozták alá a területet és beszóltak a múzeumba, hogy falak jöttek elő, és nem is mélységben, hanem egészen a felszínen. Ez volt az első rám bízott feladat. Márciusban a hidegben a klasszikus hólapátolással kezdtük az ásatást. Az néhány hétig tartott, elég nehéz volt munkásokat is szerezni, és meglehetősen tapasztalatlan voltam még, nyilván a múzeumban megvan ennek a dokumentációja; én ebből a korszakból egy fotót őrzök, amint épp egy előkerült bronzkori tőrt tartok a kezemben és mutatom a fotósnak, mert akkor már néha előfordult, hogy a sajtó megjelent ilyen eseményen.

Bilkei Irén Köves-mezőn

Római koros régészként még nem került szóba Fenékpuszta mint terepi helyszín. Ott nem is dolgoztál?

Fenékpusztán is volt munka. Akkor a Tudományos Akadémia Régészeti Intézete folytatott ott ásatásokat, és a múzeum is bekapcsolódott, ez egy jó tanulódolog volt. Ott nem temetőt tártunk fel, ami ugye nehezebb volt. A gyakorlati munkában azért benne voltam, régészhallgató koromban nagyon sokszor vettem részt ásatáson. Minden nyáron Zalalövőre jártunk, a régészeti tanszéknek ott volt egy római koros úgymond tanásatása, vagy pedig én idősebb kollégákkal vettem részt – pl. Gabler Dénessel – római terepásatáson, vagy dolgoztam Tácon, Székesfehérvár mellett. A harmadéves régészeti gyakorlatomat pedig Dunaújvárosban töltöttem az Intercisa Múzeumban, ahol nagy légiós tábor ásatásán vehettem részt, tehát nem volt számomra új, de Fenékpuszta nagyon sok mindent adott hozzá. Akkor már Müller Róbert volt az igazgató, és nemcsak mi, régészek jártunk ki, hanem a kollégák is bekapcsolódtak, restaurátorok vagy a többiek.

Abban az időszakban dolgoztál a múzeumban, amikor nemcsak vezetőváltás volt, de a Keszthelyi járás ismét Zala megyéhez került. Ekkor indultak el a múzeumépület nagy felújítási munkái. Hogyan emlékszel ezekre az évekre?

1979-ben kezdődhetett emlékeim szerint, amikor egy országos hír lett belőle, még újságcikk és TV-riport is szólt a „gyertyafényes múzeumról”. Beázott az épület és tönkrementek a villanyvezetékek. Érthető módon a szép neobarokk palota már restaurálásra szorult volna. Kikapcsolták a villanyt, és kényszerű spórolás volt, sötétben botorkáltunk, különösen téli hónapokban délután.

Miért „gyertyafényes”?

A „gyertyafényes múzeum” onnan jött, hogy ha látogató érkezett a múzeumba, akkor a teremőr kolléganők fogtak egy gyertyát és felvitték a látogatót. Télen nem igazán volt sok látogató, nyáron viszont meglehetősen nagy látogatottsága volt a Balatoni Múzeumnak. 1980 kora nyarán kezdődtek el a felújítási munkálatok, pontosan az elektromos hálózatok kicserélésével. Ezt megelőzte, hogy össze kellett rakni, összecsomagolni mindent, ahogy a munkafázisok megkövetelték. Mi, dolgozók természetesen itt voltunk az épületben. Egyik helyről a másikra vittük a gyűjteményi tárgyakat, ahol éppen hely volt, előtte csomagolás, dobozolás és óriási felfordulás, és hónapokon keresztül nem igazán volt lehetőség rendes munkára. Volt olyan, hogy az irodáink nem működtek, hanem mindenki oda ment, ahol éppen volt hely.

Az 1982-es évet talán egy fordulópontnak is nevezhetjük az életedben. Hiszen ekkor szerezél tudományos fokozatot és indultál egy új munkahelyre. Hogyan tovább a Balatoni Múzeum után?

Az első munkahely élményei mindig meghatározóak; amit ott összeszedett az ember, hogyan tudja tovább vinni. Nagyon sajnálom, de azt hiszem, ez az élet törvényszerűsége, hogy egy-egy ilyen munkahelyi fiatal csapat egy idő után szétszóródik, mindenki családot alapított. Én elkerültem a keszthelyi Balatoni Múzeumból Zalaegerszegre, a Megyei Levéltárba mint középkoros történész, a latin alaptudásom miatt. Azóta beletanultam ebbe a szakmába, nagyon sok mindent tudtam abból hasznosítani, és azóta is elmondom, hogy a régészet azért nagyon sok mindenre megtanítja az embert, mert kifejleszt egy jó adag vizuális memóriát. Például – lehet, hogy megmosolyogtató – emlékszem pontosan a leltározás során egy-egy tárgyra, régészeti leletre, amit le kellett írni, és bevezetni a leltárkönyvbe. Ilyen jellegű készségeket alakít ki az emberben, aminek később is hasznát veszi. A levéltár annyiban más, hogy a közgyűjteménynek mindig vannak feladatai, hogy a munkásságát megismertesse. Azt már csináltuk annak idején itt is, ugye Molnár Adél annak idején azért került ide, hogy például múzeumpedagógiai foglalkozásokat szervezzen, habár akkor még nem így hívtuk, és ezt ő nagyon jól csinálta. A levéltárban is foglalkozunk máig ilyenekkel, nálunk is van külön levéltár- pedagógia, ez egy ilyen, nem is annyira frissen született tudomány.
A múzeumban összeszedett tapasztalatokból nagyon jól tudtam építkezni, jóllehet azóta is levéltáros vagyok hosszú-hosszú évek óta. A mostani munkásságom is arra irányul. Jelenleg a középkor hétköznapjait, életmódját, mentalitását kutatom, hogy együtt próbáljam meglátni, megláttatni az írásos forrásokat a tárgyi forrásokkal együtt.

A múzeumi mindennapokból tudom, de korabeli dokumentumok is tanúskodnak arról, hogy vissza-visszatérsz Keszthelyre.

Magánemberként is, családilag is visszajártunk, járunk Keszthelyre, nagyon sok kiállításról tudok, de nemcsak akkor, amikor a levéltár igazgatója voltam, természetesen megvoltak a hivatalos kapcsolataink. Müller Róberttel nagyon jó kapcsolatban maradtunk, intézményi szinten is, és emlékszem valamikor a ’80-as évek közepéről a Zalai Gyűjtemény egyik kötetére, amit én szerkesztettem és jóformán csak keszthelyi kollégák írásai vannak benne; annak kapcsán sokszor előfordultam itt. A Balatoni Múzeumból hajdani kollégáim sokszor vettek részt konferenciákon nálunk a levéltárban vagy más egerszegi közgyűjteményben, a Göcseji Múzeumban, vagy olyan rendezvényeken, ahol volt alkalom találkozni. Természetesen mindig figyelemmel kísértem és kísérem a múzeumot, és amióta van digitális világ, a honlapokat meg minden egyebeket is. Láttam azóta itt néhány kiállítást, hoztam már ide néhány vendéget, úgyhogy soha, de soha nem fog megszakadni a kapcsolatom a Balatoni Múzeummal.

A személyes példádon keresztül kérlek, világítsd meg, miben különbözik a muzeológus és a levéltáros munkája! Mennyiben sikerült a múzeumi tapasztalatokat hasznosítanod levéltárosként?

Megtanultam valami újat, a középkori magyar történelmet. Nem akkora törés ez, nemcsak azért, mert közgyűjtemény, hasonló kondíciókkal, hanem a történelem forrásait kutatom itt is. Régészként a történelem tárgyi forrásaival, illetve – mivel mellette én epigráfus voltam, abból kaptam speciális képzést – a római történelem írásos forrásaival foglalkoztam. Most elsősorban a magyar történelem írásos forrásait kutatom, és amit lehet, kiegészítek a korszakok tárgyi emlékeivel. Tehát én ezt nem érzem olyan óriási törésnek a muzeológus meg a levéltáros között.

Miután munkahelyet váltottál, voltál-e régészeti ásatáson? Dolgoztál-e még régészként?

Régészként utoljára a 80-as évek elején a Kis-Balatonon Müller Róbert vezetésével dolgoztam, ahol népvándorláskori temetőt tártunk fel, ez az utolsó régész projektem, azóta én tényleg nem voltam régészeti ásatáson. Azóta is bennem maradt, hogy sírt rajzoltunk, két colstokkal, milliméterpapírral, és rajzoltam és rajzoltam, és éjszaka is arról álmodtam, hogy sírt rajzolok.

Milyen a viszonyod a múzeumokhoz?

Semmilyen múzeummal nem szakadt meg a kapcsolatom; most is nagyon szeretek kirándulni és fotózni, és lehetőleg mindenhová eljutunk, ahol múzeum van, akár szabadtéri múzeum, vár, templom, akár a római kor és a középkor emlékei. Ausztriában jártam többször is Carnuntum ásatásán, Petronell falu mellett, ott a szabadtéri múzeum nagyon tanulságos, egyébként múzeumpedagógiai szempontból is érdekes. Lelkes fotós vagyok azóta is, azt mondanám, hogy ez nem kedvtelés, hanem az életformám része a múzeum.