Dr. Petánovics Katalin 85 éves

Honnan érkezett Kati néni, hol látta meg a napvilágot?

Egy nagyon picike kis faluban, Zágorhidán születtem, ahol most is mindössze 14 ház áll. Közel a határhoz, Lentitől 14 km-re fekszik.
Nagyon nehezen születtem meg, elég sokáig nem is sírtam fel, azt hitték, halott vagyok. Akkor még bába volt, több mint 48 óráig nem bírtam megszületni, a végén a bába nyomott ki, és nem adtam életjelet. Nagyon nagy gyerek voltam, 4,5 kg és 60 cm, a bátyám szerint a fejlődésem csúcsán voltam. Azért sérültem olyan szempontból, hogy nem tudtam beszélni, már elmúltam 3 éves és még egy szót sem szóltam. Azt látták, hogy nem vagyok süket, értelmes vagyok. A bába azért nem akart életre kelteni, mert azt mondta, hogy ezeknek a gyerekeknek igen nagy százaléka szellemileg fogyatékos, mert nem kapja meg a megfelelő oxigént, és azok a családok elmagányosodnak. Édesanyám sírva fakadt, így aztán itt vagyok.

A bátyám nagyon szép volt, úgyhogy mindenki ha jött mihozzánk, akkor a következő szokott lezajlani, hogy hát ez a kislány is aranyos, ez volt a kötelező, az a kisgyerek meg gyönyörű. Én ebben nőttem fel, hogy nekem van egy nagyon szép bátyám, én meg vagyok, amilyen vagyok, mégis az emberek sokkal jobban szerettek engem, mint a bátyámat, a természetem miatt. Mindig azt mondták, hogy még nem tudtam is beszélni, én mindig mosolyogtam és mindenkinek segíteni akartam. Most is olyan vagyok; már öreg vagyok és mégis, ha látom, hogy ha valaki nehezen visz egy csomagot vagy sok van neki, rögtön elveszem és segítek neki. Ezzel születtem.

Mi természetesen a szomszéd faluba, Novára jártunk iskolába. Ez egy középkori kis település, a főútvonal mellett fekszik minden ház. Amikor én iskolába kerültem és felső tagozatos lettem, odakerült egy kedves, szeretetreméltó tanár házaspár, Vajda József és a felesége, 5 gyermekükkel. Jóska bácsi egy nagyon kedves, vidám ember volt annak ellenére, hogy a frontról hazatérve egy lábbal jött haza. Egy nyikorgós falába volt, de azért az udvaron szokott játszani velünk, és mindig egy magasabb termetű lány a közelében volt, hogyha megbillent, akkor gyorsan odaugrott, és a Jóska bácsi meg tudott kapaszkodni benne. Nagy népdalgyűjtő volt, sok-sok kötete jelent meg, és mi is segítettünk neki. Amelyik gyerek hozott népdalt valahonnan és el is tudta énekelni, az jó pontot kapott. Én kiskoromtól fogva énekkarban voltam, mert 9 évesen ő bevett a felnőttek karába néha, mert magas szopránom volt, és kellett a hang. Nagyon fiatalon az ő bűvkörében tanultam is nála kicsit zongorázni.

Ha jól tudom, Kati néni nem egyszerre járta végig a gimnáziumot? Ennek mi volt az oka?

Édesanyám nagyon beteg lett, kórházban kellett feküdnie, ezért én a gimnáziumból hazajöttem, nem tudtam tanulni tovább, mint 2 évet. Nem volt rá semmi időm, naponta 60 km-t utaztam Egerszegre, elláttam a családot, mindent. Minden reggel fél 5-kor keltem, nem volt energiám és időm, hogy tanuljak, így abbamaradt nálam a tanulás. Jóska bácsi volt az, aki az inspirációt adta arra, hogy néprajz szakra jelentkezzem, mert az az igazság, hogy az osztályfőnököm a gimnáziumban azt mondta nekem, hogy Kati, te menjél gyermekorvosnak. Valamiért a gyerekek szinte ragadtak rám, később is, mikor a falvakban gyűjtöttem, Isten tudja, miért, pillanatok alatt egy csomó gyerek vett körül, úgyhogy volt olyan falu, ahol azt hitték, az új óvónő vagyok. Mondtam az osztályfőnöknek, hogy én meghalnék, ha nekem egy gyerek a kezem között meghalna, lelkileg nem bírnám. Nem vagyok lelkileg alkalmas rá.

Kati néni mégis leérettségizett, nem is akárhol.

Én 1958-ban érettségiztem Zalaegerszegen, a Zrínyi Gimnáziumban, ami nagyon jó gimnázium, legalább az első 10 között, és amikor én jártam, az első 5 között volt a besorolása. Kiváló régi tanáraink voltak, úgyhogy amikor az első 5 éves találkozónk volt, a legtöbbjük már meghalt, csak az osztályfőnökünk volt velünk.