LogoBalatoni MúzeumBábelhal WebstudioTelepít
0
2021. október 29. InterjúBemutatkozunkMűvelődésszervezésMarketing

A magyarországi társadalomban egész mások az irányok, ilyen fiatal korban inkább innen szoktak Pestre menni, mint fordítva. Avagy hogy kerül egy pesti lány Keszthelyre?

Ráadásul én nagyon is pesti vagyok, a felmenőim is ott születtek vagy nagyon régóta élnek ott. Szóval igen, ha másfél évvel ezelőtt valaki azt mondja, hogy eljövök a fővárosból, akkor én nevetek a leghangosabban. Aztán jött a karantén. Az elején még azok között voltam, akik élvezték is a bezártságot, hogy egy kicsit le lehetett lassulni.

Ilyenkor posztolta a fél ország, hogy végre elolvashatja a Háború és békét.

Igen, lehetett sokat olvasni, otthon voltunk a testvéreimmel, beszélgettünk, társasoztunk, volt időnk egymásra. És amikor jöttek az újabb hullámok, kezdett egyre nyomasztóbb lenni a bezártság. Ha friss levegőre szerettem volna menni, akkor vagy a Margitszigetre, vagy a Normafára mentem, de mindenki oda menekült, tehát ott is nagy tömeg volt. És azt éreztem, hogy a lezárt Budapest már nem annyira vonzó. Nagyon szeretek emberek között lenni, új embereket megismerni, és ezt elvesztettem. Tulajdonképpen Pest is elvesztette azt, amit szeretek benne. Amikor pedig egy hetet az édesapáméknál töltöttem, akik Balatonalmádiban élnek, és ott dolgoztam laptopról, és úgy ittam a kávémat, hogy láttam a Balatont, akkor fogalmazódott meg bennem, hogy nekem semmi kedvem visszamenni.

Mit csináltál korábban, vagyis milyen pályát kapott derékba a járvány?

A Mária Rádiónál dolgoztam és dolgozom jelenleg is részmunkaidőben, távolról. Akkor még teljes állásban voltam, mint marketinges. Nagyon szerettem, és ezért is örültem, hogy a csapat tagja tudtam maradni. Tehát nem az volt az indíttatásom, hogy eljönni onnan.

Pestről menekültél, de a munkahelyedről nem.

Igen, ez elég érdekes kombináció volt. És mivel Keszthelyen is van stúdiója a Mária Rádiónak, illetve van egy ifjúsági projektünk, ami eleve úgy indult el, hogy neten tartjuk a kapcsolatot, nem is volt gond, hogy én közben máshol vagyok. Úgyhogy szóltam néhány barátomnak, akik itt élnek Keszthelyen, hogy ha látnak bármit, szóljanak.

Hogyhogy pont Keszthely, ha már Balaton?

Amellett, hogy valahova a Balaton felé akartam mozdulni, abban is biztos voltam, hogy azért ez legyen egy igazi város.

Akkor tényleg nem volt sok választásod.

Eléggé leszűkítette ezt a dolgot. És aztán egyikük telefonált, hogy van itt egy állás a múzeumban, amit érdemes lehet megpályáznom.

Pont Keszthely, pont marketing… Ez maga a karma. Vagy a fátum.

Gyakorló katolikus vagyok, úgyhogy én nem karmának, hanem Istennek hívom ezt, de igen, teljes mértékben. Kedd reggel volt, amikor megegyeztünk, hogy jövök, és rá másfél hétre már itt is voltam Keszthelyen.

Virtuális-e már annyira a világ, hogy a család, a barátok hiánya vagy egy barátságtalan tél ne vegye el a kedvedet attól, hogy szeress itt lenni?

Most még minden annyira új és annyira izgalmas, mindent elsőre élek meg, úgyhogy ez most nem kérdés. A covid alatt sokat fejlődtünk abban, hogy online tartsuk a kapcsolatot. Előtte nem voltam ennek a híve, aztán meg nem volt más választás, láttuk azt, hogy működik. Nem helyettesíti a személyes találkozást semmiképpen, de bizonyos szempontból pótolhatja.

Mi tűnik most élesebb élménynek, a város vagy a szűkebb közeg, a munkahely, amiben vagy?

A várost is egy kicsit a múzeumon keresztül ismerem meg. Szerencsém van abból a szempontból, hogy a munkaköröm miatt sok emberrel megismerkedem. Ahogy egyre többekkel találkozom, egyre kevésbé érzem magam idegennek. Egyelőre nem tudom elválasztani egymástól a múzeumot és Keszthelyt.

Van egy kollégád, aki hasonló cipőben van, és szintén nemrég költözött ide, ez biztos nagy könnyebbség.

Mindenképpen. Nagyon jó, hogy Molnár Csenge az új néprajzosunk. Ő előttem kezdett itt pár héttel vagy talán egy hónappal. Ugyanígy Pestről érkezett, és életkorban is hasonlók vagyunk. Sokat segített abban, hogy ne érezzem magam egyedül vagy hogy valakivel meg tudjam beszélni, min megyek át. Egyébként sose volt problémám azzal, hogy új közegbe beilleszkedni, az első pár lépés mindig könnyen megy, én utána szoktam egy picit megakadni.

Szakmailag milyen lehetőségnek tartod ezt a munkát a Balatoni Múzeumban?

Jó, hogy egy klasszikus kulturális intézményben dolgozhatok. Az alapvégzettségem művelődésszervező, és mindig nagy vágyam volt, hogy ilyen helyen mozoghassak. Budapesten ez nem jött össze, többek között azért sem, mert közben elmentem mesterszakra is. Ott HR tanácsadói képzésben vettem részt, ahol már úgy államvizsgáztam, hogy Keszthelyen voltam. Szóval örülök neki, hogy ebbe a szférába csöppentem. Egyrészt mert közel áll hozzám, mindig is nagyon szerettem az irodalmat, a színházat, a múzeumot, azt az értéket, ami felhalmozódott itt Magyarországon az elmúlt sok-sok száz év alatt. Másrészt még mindig egyfajta váltás közepén vagyunk, és én azt gondolom, hogy sokszor nehezen találják meg a kulturális intézmények a helyüket a versenyszférában. Pedig egy kicsit meg kell. Ha csúnyán hangzik, ha nem: a kultúrát mint terméket eladni. A mai fogyasztói társadalomban erről van szó. Már nem adja el saját magát. Nagyon szép kihívás, kifejezetten izgalmas.

Itt egy ódon épület, egy komoly intézményi múlt – és itt vannak ezek a csillogó-villogó vadonatúj terminusok, hogy PR, hogy marketing. Mintha két külön földrészről hozták volna őket.

Szerintem vannak olyan folyamatok, amelyekben ezt nagyon könnyű összehozni. A múzeum adja a tartalmat, a marketing pedig az az eszköz, amibe becsomagolod. Azzal kezdtem, hogy a Facebooknak egy kicsit új arculatot adtunk, szórólapot készítettünk. Megvolt, hogy mit szeretnénk, az én dolgom az volt, hogy ezt olyan formába öntsem, ami a ma emberét megszólítja. Ebben sokat segített a HR tanácsadói végzettségem, ott sokat foglalkoztunk annak a pszichológiájával, hogy mi az, ami megfogja az embereket, mi az, ami ma érdekel minket.

És mi?

Egyre inkább az élményeket keressük, az élmények lehetőségét. És itt, a covid után vágyunk a személyes találkozásra is. Hogy egy kicsit bepótoljuk azt, amit elveszítettük. Én ezekre próbálok most építeni, és azt szeretném kommunikálni, hogy a múzeum erre pont ideális helyszín. Jó helyszín arra, hogy találkozzunk, beszélgessünk, hogy kicsit kiszakadjunk a mindennapokból. Amikor az ember ott áll egy képzőművészeti alkotás előtt, és mondjuk nem érti – ami velem például rendszeresen előfordul –, akkor tök jó, hogy valaki ott áll mellettem, akivel meg tudom beszélni. És végre nem a covidról beszélgetünk. Hanem valamiről, ami kiszakít minket, és mégis komoly párbeszéd. Ez az, amit szeretnék.

Tudok olyanról, hogy csapatépítő programcsomag. Mi ez?

Cégeknek, munkahelyeknek állítunk össze majd egy olyan szolgáltatást, aminek a keretében a dolgozók számára kínálunk egy közös élményt, például a szokásossá vált karácsonyi céges ebédek helyett. Megpróbáljuk kreatívan bevonni a múzeum adottságait, a helyszínt, a szabadulószobát, a gyűjteményt, a falak között felhalmozott tudást. Vidám és mindenképpen színvonalas szórakozást szeretnénk nyújtani. Ez most lesz először, mi is kíváncsiak vagyunk, hogy sikerül.

Ha azt mondom, múzeum és munka: mit látsz magad előtt egy hétre, egy hónapra, egy évre előre?

A következő hetekben a jövő évi kiállításokat, programokat tervezzük. Izgalmas feladat, hogy egyensúlyt találjunk: jó programokat és élményeket kínáljunk a kiállításokhoz kapcsolódóan, ugyanakkor ne essünk szereptévesztésbe, és ne akarjunk egyfajta művelődési házként működni. Az idei év nagy feladatai még: a nemrég megnyílt “Az Élet Vize – a pálinka szerepe a népi gyógyászatban” című kiállításunk kísérő rendezvényei, a Múzeumok Őszi Fesztiválja, valamint a közelgő ünnepekhez kapcsolódó gyermekfoglalkozások. És ott van még az év végi csapatépítő programcsomag összeállítása, úgyhogy bátran mondhatom: a kicsit borongósabb időszakban sem fogok unatkozni a múzeumban.

Kedves Látogatóink!

A járványhelyzetre való tekintettel az épületben kötelező az orrot és szájat eltakaró maszk használata! Megértésüket köszönjük!