Egy régi ima margójára

A szerzője az a jánosházi születésű Vajda Sámuel, aki 1761-től Tihanyban a Szent Benedek-rend apátja is volt.

Háromkötetes művének címe: A mi Urunk Jesus Kristusnak élete… Az első, könyvtárunkban őrzött kötet Zalaszántóról került a múzeum polcára. Mivel Jézus életéről és az evangéliumbéli történetek tanulságairól szól, egyfajta családi bibliaként szolgálhatott, amelybe kézírással egymást váltva be-bejegyeztek, sőt rajzoltak generációk. Zalaszántóról a következő nevek szerepelnek tollal vagy ceruzával a lapokon: Pálman Antal, Szabó Erzsébet (utóbbi bejegyzése 1878. május 4-ről való). Szántóról Cserszegtomajra került az Evangéliumoskönyv, mivel 1899. november 27-én Lancz János, mielőtt a 20. század beköszöntött volna, odakanyarította nevét a könyv nyomdabetűktől üresen maradt fehér felületére.

Ám amiért Mindenszentek és Halottak napja táján igazán érdemes és szép e könyvet nyitni, az a címlap előtti oldal, amire minden bizonnyal ő, Lancz János, a cserszegtomaji tulajdonos írt (vagy inkább másolt?) egy ismeretlen szerzőtől való könyörgést. A költő művelt írástudó lehetett, erre vall tudatos szövegalkotása. De nem találtuk meg a régi poéták között, s nem tudjuk, ki lehetett? S ez a könyörgés egyáltalán nem kollektív alkotás! Tehát nem népköltés, bár annyiban rokonságot mutat archaikus imádságainkkal, hogy az imádkozó megnevezi a fájó testrészeit, mintha csak valami ősi bajelhárítási ráolvasóval állna spirituális rokonságban. (Gyanó Szilvia néprajzkutató közlése) De nem. Egészen keresztény (keresztyén) artikulációval van dolgunk a 19. századból. (Vagy még régebbről?)

Ráskay Lea dömés kódexmásoló apácának köszönhetjük azt a Halál-himnuszt, amit ha valaki elmondott, még élete végén akár halálos veszedelemben, betegségben is a létezés szépségéből és gazdagságából kellett képeket felidéznie. Minden szakaszt refrénnel zár a 16. század elején: „Elmegyek meghalni”.

Az első magyarul verselő híres európai költőnk, Balassi Bálint szintén imádságot szerzett lázbetegen, s úgy érvelt Esztergom falai alatt könyörgésében, hogy ha égbe veszi magához az Úr, ugyan ki fogja dicsérni Őt majd itt a földön 1594-ben?

Nagy betegségben a következő korok költői ugyanígy számadást készítenek és imával fordulnak a nagy ismeretlen Úrhoz. Így tett Budapesten Babits Mihály 1941-ben és Kosztolányi Dezső is 1936-ban. Testi-lelki kínokat életek át, mint előttük s utánuk sokak. Előttük Lancz János? Vagy annak közelállója? A szerettei közül? Akiért Cserszegen fontos volt imát mondania?

A történelem folyamán az egyes királyi udvarokban az uralkodók agóniája nyilvános volt. Igyekeztek méltósággal viselni magukat az agónia során, s fegyelmezni a fájdalmakat. A szerzetesek számára egyenesen tananyag volt az ars moriendi, a meghalás művészete. Aztán a modern időkben, először az első világháborúban a katasztrofikusan, szinte futószalagon érkező végzetek megfosztották az embert attól a személyességtől, amivel egészen addig a halált, mint az értelmes élet befejezését természetesnek tekinthette. Vagy hihette. Verdun, Galícia, Doberdo… Soha nem látott tömegben halnak az emberek erőszakos halállal. És értelmetlenül. Ezért könyörög Rilke, a költő, így:

„Saját halálát add meg mindenkinek, Uram!”

Az értelmeset, amikor beérik már valakinek a sorsa, akár a gyümölcs. Ne a tragikusat, ne egy idegent, csak azt, ami belőle fakad. Az egyedül rászabottat. S ez valahol sokkalta több annál, mint hogy a 21. század embere egy kényelmesebb, fájdalommentes exitusra gondoljon.

A Keszthely környékén őrzött és használt Evangéliumoskönyv gazdái nem ismerhették még sem Rilkét, sem Kosztolányit, de még a gyorsan fejlődő nagyvárosok gyógyító orvosait sem. Elfáradtak, kidolgozták magukat kétkezi munkáik során a szőlőkben, réteken, gabonatáblákban. Az őszi szüretek évente visszatértek, vissza a nagy-csöndű telek is, s ők az évszakokat megfeleltették az életszakaszokkal. Tavasztól télig: születéstől az idős korig. Amikor már lezárul és befagy a szem, akár egy tó. Imájukban számoltak a test vereségével, a fájdalmakkal, erőtlenséggel és emberi esendőséggel, mégis boldognak mondták a kimúlást, s éppen ezért egy olyan kegyelemben bíztak, amely legalább a végső vigaszt jelenthette.

Az itt közreadott szöveg régies (jövő idejű) igealakjai ellenére eleven, ma is meggondolásra érdemes meditációnk lehet, amikor gyertyát gyújtunk elhunyt szeretteinkért.

Imádság boldog kimúlásért

Uram Jézus, Jóság Istene, Irgalmasság Atyja,
alázatos, töredelmes és bánatos szívvel jelenek
meg előtted, és neked ajánlom utolsó órámat,
és a mi aztán várakozik rám.

Ha mozdíthatlan lábaim
arra fognak emlékeztetni,
hogy e földön vándorlásom végéhez ér;
akkor, Irgalmas Jézus, könyörülj rajtam.

Ha reszkető és merevülő kezeim
már nem leendnek képesek a Feszületet
szívemhez szorítani, és önkéntelenül
leejtik azt fájdalmam fekvőhelyére;
akkor, Irgalmas Jézus, könyörülj rajtam.

Ha szemeim a közeli halálnak
félelmétől elhomályosodva és elfordulva
bágyadt pillantásaikat reád irányzandják;
akkor, Irgalmas Jézus, könyörülj rajtam.

Ha hideg és reszkető ajakim
utolszor mondandják ki
imádandó szent nevedet,
akkor, Irgalmas Jézus, könyörülj rajtam.

Ha halvány és sápadt arczom
a körülállókban szánakozást és ijedelmet keltend
és halálverítékben fürdő fejem minden hajszála
fölborzad s közeli végemet hirdetendi,
akkor, irgalmas Jézus, könyörülj rajtam.