LogoBalatoni MúzeumBábelhal WebstudioTelepít
00
2024. április 3.

A béklyó, régi írásmód szerint békó vagy békló, az állat – különösen a ló – szabad kóborlását és a tolvajlást megnehezítő eszköz. A név a török-tatár-mongol bugau, bokkiu szavakkal van rokonságban, s már ez is mutatja, hogy a szerszám egyike a nomád magyarság legősibb tárgyainak, eleink már a honfoglalás előtt is ismerhették.
A vasláncos mozgásgátlót általában a jószág két első lábára csatolták rá, de ha az állat nagy hajlandóságot mutatott a csatangolásra, akkor egy mellső és egy hátsó lábat csatoltak össze, ugyanazon vagy ellentétes oldalon, keresztbe. A béklyó a láncból és a láncvégeken található fejekből, kelevézekből vagyis bilincsekből áll, melyeket a ló csüdjére kapcsolnak. A kelevézek fajtája szerint több béklyót különböztethetünk meg: a fa kelevézes, a két részre szedhető karikás és a kulcsos béklyókat.

A kulccsal záródó béklyók közül a gönci béklyó a legerősebb, melynek két zárja más-más kulccsal nyitható. Nevét egy szabadszállási lakatosmesterről, Gönczy Gáborról kapta a XIX. század második felében.

Az egyszerűbb kulcsos béklyó az úgynevezett cigánybéklyó – ilyen típusú a hónap műtárgya is.

A munkák szünetében, a szántás-vetés és aratás befejezése után, a nyomtatás előtt, éjjel a gazdák a tanya körüli gyepen, a tarlón legeltették saját lovaikat. A természetes fűtermés mindig hozzátartozott a jószágok takarmányozásához. Főleg a szegényebb gazdák lovai kapták a mezsgyét, a tanya körüli gyepet, hogy a reggeltől estig tartó munka után még abból táplálkozzanak – révén, hogy kész takarmányt nem, vagy csak keveset kaptak. A lovakra ekkor került fel a béklyó, ami akadályozta az ügetve vagy vágtában való haladást, s így nem engedte messzire az állatot.

Hasonló mozgáskorlátozó eszköz volt a szőrből, kötélből, vesszőből vagy szíjból font, 45-50 centiméter hosszú nyűg, a végén hurokkal és pecekkel, mely szintén csak lassú mozgást engedett meg az állatnak, a legelésben azonban nem akadályozta. Volt, hogy keresztnyűggel két lovat is összekapcsoltak: egyiket a jobb, másikat a bal lábánál hurkolták össze. A nyűg a lovaskatonaság felszereléséhez is hozzátartozott.

Pusztai méneseknél nem sűrűn használták mozgáskorlátozó eszközöket, estére azonban a pásztorok cövekhez, karóhoz kötötték a hátaslovaikat, akik nap közben a ménes között legeltek – nyakukban mindig magukkal húzva a 6-8 méteres pányvás kötelet.

Azért kapcsolódik az állattartáshoz az áprilisi hónap műtárgya, mert a tavasz megérkezésével a pásztorok és terelt állataik ekkor már több helyen megindultak a legelők felé.

Az első kihajtás gyakran Szent György napjára, április 24-re esett.

Ehhez az eseményhez számos hiedelem, szokás fűződik, mellyel az állatok egészségét, szaporodását és tejhozamát igyekeztek biztosítani.

Felhasznált irodalom:
Magyar néprajz II. Gazdálkodás, Állattartás: Mozgásgátló eszközök
Magyar néprajz VII. Népszokás, néphit, népi vallásosság: Április 24. Szent György napja
Magyar néprajzi lexikon: béklyó, nyűg
Magyar Kázmér: A békó. Néprajzi Értesítő, 1914. (XV. évf. 3-4. sz.)
Balogh István: A lófogatok Debrecenben a XVIII — XIX. században. I. A ló és ökör igázása a XVIII—XIX. században. Ethnographia, 1965. (LXXVI. évf. 2. sz.)