N. G. álma a szeretett őszi nőkről – Balatoni Szerelmesek (befejező rész)

2019. szeptember 4. TapolcaKöltészetSzerelemBazsi

Hajók szelik a Balaton hullámait a két part között, de még hosszában is. Nem véletlen, hogy egyik utasának, a költő Kormos Istvánnak is szerelmes verssorok jutnak eszébe először: „Dörgicse, Akali, Vonyarc felől derengő asszonyarc.”

Ezt a derűs és megható képet Keszthely felől láthatja az utas, ha már eléggé elbűvölte tavunk és valaki imádott nő szépsége. Hány meg hány hol gyönyörű, hol szomorkásabb történet, akad köztük mulatságos, sőt krimibe illő love story is. Ezekből válogattunk „Balatoni Szerelmesek” sorozatunkban.

Befejezésként Nagy Gáspár „titkainak álmoskönyvét” lapozzuk fel.

Nagy Gáspár, ha köztünk volna még, most lenne csak hetven éves. Dunántúli költő volt, aki költészetével a fővárosban valóban egy egész ország számára lett morális mérce.

Az ezerkilencszáznyolcvanas években ő írta a legbátrabb verseket a szabadságról. S hogy ne feledjük személyiségét, mélyen humánus alakját, hadd szólhassak korai és későbbi szerelmes verseiről!

A szabadságot és szerelmet legfőbb emberi értékpárként jelölte meg már Petőfi Sándor is költői hitvallásában. Költőink azóta minden esetben az egyik eszmény mellé a szerelmet választották ars poticájukban.

Ady fölszánt poéta-ceruzáját sosem érdekelte más, mint Politika és Szerelem, Babits és József Attila egyként a Szellemben és a Szerelemben hittek. Juhász Ferenc a Mindenség és a Szerelem dicséretét zengte.

Nagy Gáspár is szakrálisan tisztának látta és, így szerette régi szerelmeit, az őszi nőket, mint ahogy szinte szerelemmel szerette a dunántúli szülőföldjét is, a változó színben játszó balatoni víztükörtől a vonatablak mögött elsuhanó arany repcetáblán át a zöldellő vasi vetésekig.

Gyakran utazott Budapestről vissza, Veszprém, Tapolca és Keszthely felé, vagy éppen haza, Bérbaltavárra. Könyvtárak várták, s bizonnyal, volt, hogy a szerelem is.

Nagy Gáspárt a tapolcai könyvtárból 1975. április 17-ére hívta meg Kertész Károly egy órácska időtartamú író-olvasó találkozóra. Szeretett volna a házigazda Nagy Gáspár első verses könyvéből példányokat is szerezni, de ebben a könyvkiadásunkban támadott nehézségek ugyancsak megakadályozták.

(A huszonhat esztendős költő erre maga készített egy rögtönzött bibliográfiát levele második felében, hogy hol lelhetik az érdeklődők a verseit, mielőtt félárú vasúti igazolványával fölkerekedett: Új Írás 1975/4; Jelenkor 1975/3; Élet és Irodalom 1975/6; Forrás 1975/1; Kortárs 1974/ 1; Látóhatár 1974 2, 4, 11)

Egy korabeli verses antológia – amelyben maga is szerepelt – dedikációjával megőrződött,  a Balatoni Múzeumba került.

Dedikáció az „Add tovább!” antológiából (Balatoni Múzeum, Könyvtár)

A Bazsiban született és eltemetett Simon István versei közül feltehetően – no meg filológiailag is kimutathatón – az a karácsonyi költemény hathatott Nagy Gáspár költészetére, amelyik Jézus születésének közvetlen közelében már a passió szögeit is láttatta:

S az erdei mély-utakra szorul
a hófuvás; a szomszéd faluból hát
toronyiránt jön a plébános úr
imbolyogva karácsonyra hozzánk.

A havas fényben látni még ahogy
némán fölnéz az úti feszületre,
hol szegként lógnak már a jégcsapok
mielőtt a fiú megszületne.

(Simon István: Emlékezés karácsonyesti tájra)

Gyanútlanul rágcsálják a szalmát
gyanútlanul most még szamarak
gyanútlanul serdülő júdások
gyanútlanul Heródes alatt

Gyanútlanul szikrázik az égbolt
gyanútlanul olvad el a hó
gyanútlanul szépen megfeszítik
gyanútlanul minden eladó

(Nagy Gáspár: Karácsonyi ár(v)ulás)

Karácsony és húsvét ilyetén konstellációjáról egy interjújában is megemlékezett Nagy Gáspár:

„A boldogság és az öröm könnyei közt az ember egyből arra gondol, vajon mi lesz a világra jött gyermek sorsa. Mert tudjuk, hogy a születésünk pillanatában ott rejtezik sorsunk. Bizonyossággal tudjuk, hogy a földi életnek egyszer vége lesz, ahogy a Kisded Krisztus mellett, a jászolban is látjuk már a keresztet.”

(Hajszálhíd a fény felé – Karácsonyi beszélgetés Gülch Csabával 2001-ből.)

Nagy Gáspár versének megzenésített változatát évente meghallgatom az ünnepek előtt, Koncz Zsuzsa énekelte 1989-ben nagylemezén.

Batsányi János egyik verstöredékében e táj úgy szerepel, mint „Tapolca, Sümeg és Keszthely kies vidéke”. Miképpen a települések közül Bazsi Simon István, úgy Cserszegtomaj Szabó István nevével forrt egybe.

A novellista, akinek lélelábrázolásait Dosztojevszkijéhez hasonlították sokan, szintén faluja temetőjében nyugszik. Sírjához 1982 szeptemberében zarándokolt el Nagy Gáspár.

Keszthelyre is mindig szívesen jött. A Balatoni Múzeum fotótára őrzi a róla készült fotókat.

Lám, az egyiken, már a kilencvenes években ő értékeli a középiskolások helikoni pályázatra beérkezett irodalmi alkotásait (1998 a pontos évszám), a másikon pedig (1984. június 2-án) éppen a Balatoni Múzeum könyvtárában látható. (Ebben a könyvtárszobában gépeli be e sorok írója éppen a blog szövegét.)

Az írótalálkozó fő témája az volt, hogy a vidéki műhelyek milyen szerepet töltenek és tölthetnének be a magyar irodalomban?

Ugyanekkor készült, az Agrártudományi Egyetem kollégiumának menzáján az a felvétel, ahol az asztaloknál négy költőt is találunk: jobbról balra Kukorelly Endrét (a legfiatalabbat), Papp Árpádot (a legidősebbet), Nagy Gáspárt és Péntek Imrét.

Sajnos, irodalmi életünk Nagy Gáspár után Papp Árpádot is elveszítette. Ők négyen annyi szerelmes vertek írtak (Papp műfordított is), hogy abból egy igen szép, vallomásos kötet is kikerülne, amolyan újabb Ditirambus a nőkről…

Karácsonyi verset idéztem már, de még ősz van, szép keszthelyi ősz, és a ligetben úgy csupálódnak a fák lombjai, mint Huszárik Zoltán híres filmjében, a Szindbádban – a címszereplő Latinovits Zoltán léptei nyomán. (Nagy Gáspárhoz minden Huszárik-film közelállt.)

Mintha lekottázta, nem is csak szavakkal írta volna le az évszakok múlandóságát és a szerelmek időtlenségét:

Őszi alt gordonka- kísérettel

Lám hullásainkban
is van gyönyörűség
a méltó zuhanásban
a csöndes alászállásban
a libegő esésben

mindig föntről lefelé
a föld arca felé
készül a magas égből
isten lába elé

csak levél vagyok mondja
csak boldog szerelmesek
fejére hulló barna gesztenye
a Sétakertben

csupa fuvallat vagyok
és csupa suttogás
de nem a szél játszik itt
ha felhőid ajtaján kilép
a nagy holdas ég

szindbádi éjjel
kökény színétől égő
dió ízétől férfi
birs illatától részeg
álom vagyok érted.

Nagy Gáspár azt írta egyik levelében – e sorok írójának –, hogy elmesél egy oldalt a titkainak álmoskönyvéből. Íme, a következőt:

„Az 1960-as évek legvégén erőst udvaroltam, tettem a szépet egy M. A. nevű tapolcai barna leányzónak. Még azt is gondolhattam, hogy házasság lesz belőle. Nem lett. Szóval – gyakran az álmok még kísértenek… visszanyúlnak.”

S hogy miért csupán a monogramját árulta el a tapolcai barna leányzónak? Versével már arra is régen megválaszolt:

Szerettem az őszi nőket
gyümölcsillattal jövőket
érett szeptemberedőket
hajnali ködbe tűnőket
az októberi lobogókat
novemberben elhagyókat
mint elúszó gyors hajókat
amíg néztem láttam őket
a folyton télre készülőket
szemükben is didergőket
de fák példáján vetkezőket
igen – a velem vétkezőket
sóhajuk ívén az óh-kat
a velem együtt meghalókat
nagyon szerettem a jókat
vad álomba ringatókat
s az álomból ébredőket
homlokukon a redőket
Holddal Nappal felkelőket
nappal velem bolyongókat
haloványuló bolygókat
csillagokra szakadókat
csillag-gyereket termőket
szerettem az őszi nőket
nem nevezhetem meg ŐKET