Pásztorművészet – Díszítőtechnikák

2020. június 12. Motívumkincs Fafaragás Pásztorművészet Spanyolozás

Az ügyeskezű pásztorok a 19. század folyamán kivirágzó népművészethez eszközeik és személyes használati tárgyaik magas színvonalú díszítőkultúrájával járultak hozzá.

Elsősorban a pásztorok hoztak létre díszes, faragott tárgyakat, de azért – ha ritkábban is – parasztcsaládokban is készültek és használatban voltak a pásztorkodás szerszámai és más faragott használati tárgyak.

A legkorábbi tárgyak ékrovással vagy vésett díszítéssel, többnyire a két technika együttes alkalmazásával készültek.

Buzogány díszített nyéllel

Mángorló. Gaál György készítette 1990-ben

A pásztorkodás, a táj és az állattartás eltérő voltából adódóan három, egymástól jól elkülöníthető pásztorművészeti stílus alakult ki Magyarországon: az alföldi, a felföldi és a dunántúli.

A Dunántúlon a színes spanyolviasz-berakás (intarzia) vált uralkodó díszítési eljárássá.

A spanyolozást Európa nyugati felében a 17. századtól alkalmazták, azonban a motívumok sokrétűsége és különösen a figurális megoldások terén a dunántúli pásztorművészetben tapasztalhatjuk a legmagasabb szintet.

Fából, csontból és szaruból készült tárgyakon egyformán alkalmazták. A minta formáját kimélyítették, majd kiszedték a helyét. A különböző színű spanyolviaszt apró darabkákra tördelték, egy-egy darabot beletettek a mélyedésbe, abba megmelegített kanálnyéllel beletömködték, belenyomkodták. Utána lecsiszolták a tárgy felületét.

A legkorábbi spanyolozott borotvatartók a néprajzi szakirodalom alapján az 1810-es évekből valók.

(A viaszos anyagot pecsétviaszból készítették vagy pedig teljesen maguk állították elő. Az anyag összetételében, a technikai megoldásokban vannak egyéni trükkök, kísérletek. Nagyon változatos és szép tárgyféleségeket őriznek gyűjteményeink.)

Spanyolozott borotvatok 1845-ből

Spanyolozott mángorló a 20. század elejéről

A karcolás (karcolozás, bemetélés) technikáját a pásztorok szarun, csonton, kobaktök héján egyaránt alkalmazták.

A sima felületre éles kés hegyével vékony vonalkákat, virágokat, emberi és állati alakokat metéltek be. Fekete kenőccsel, pl. hársfa szénné égetett forgácsával, kalapzsírral, szénporral, puskaporral, ceruza faggyúval kevert porával bedörzsölték, így az alakok jól kirajzolódtak.

Az adott technikából adódik a motívumkincs. Míg a vésett tárgyak geometrikus díszítésűek, a spanyolozás, karcolozás a hajlékonyabb és részletezőbb kompozíciók készítését is lehetővé tette.

A 19. század vége felé a spanyolozás divatja múlóban volt, a legsikerültebb alkotások ekkor már karcolással vagy pedig a két technika ötvözésével készültek.

Fokos. Bagol András készítette a 20. század elején

Kobaktök

A domború faragás a 19. század végén vált uralkodó díszítő technikává az itt korábban jobban kedvelt vésett, spanyolozott és karcolt díszítés után.

A domború faragás először botok szárának faragásában és gyufatartókon, tükrösökön, dobozokon terjedt el, majd más tárgyakon is egyre gyakoribbá vált.

Minél erőteljesebben domborodtak ki, emelkedtek ki az alapból az egyes díszítmények, mint pl. a kígyó, a tölgyfalevél, a pásztor, a kos, a disznó alakja, annál szebbnek tartották a faragást.

Ezeket a 20. századi tárgyakat néha még színezték, festették is.